Sportemberek

- a török csoda másik oldala -

Szombat reggel minden sportlap azzal volt tele, hogy a törökök immár harmadszor fordították meg, hozták vissza a sírból, mentették meg meccsüket. Ez tényleg csoda – de nem csak ez. Hanem az a játék is, amit péntek este több mint 120 percen keresztül láttunk Bécsből. Két csapat (valóban csapat) küzdött a sportszellemnek teljes mértékben megfelelően a továbbjutásért.

Ismerőseim közül néhányan így beszéltek a török-horvát meccs előtt: jajj, jön a Balkán, micsoda meccs lesz – tele durvaságokkal, fetrengéssel, szimulálással, alattomossággal és unalommal. Nem lett igazuk!

Bár a törökök összeszedtek négy sárgát – és így három kulcsjátékosuk esett ki a németek ellen vívandó meccsről –, egyáltalán nem voltak durvák – és ugyanez igaz a horvátokra is. Nem volt fetrengés, nem volt szimulálás. A mérkőzés inkább nevezhető feszültnek, mint izgalmasnak – a középpályás sorok és a taktika (a két zseniális edző) irtózatos küzdelme jellemezte az összecsapást. A két balkáni csapat összességében európaibb focit játszott, mint jó néhány nagy nyugati együttes.

És jöjjön az, amivel a szívembe lopták magukat az anno 150 évig Magyarországot pusztító törökök: az utolsó tizenegyes után Rüştü nem a sajátjaihoz rohant üvöltve, hanem Petrić-hez kocogott, és az ő vállát lapogatta meg. Miután Slaven Bilić gratulált Fatih Terimnek, a török edző elfordult jobbra, és magába mélyedve indult el a partvonal mellett. A török játékosok végigjárták a horvátokat, kezet szorítottak velük, vigasztalták őket – és a képekből kiderült: ezt nem csak látszat- és kötelességtudó vigasztalásnak szánták. A másik oldal is sportemberként viselkedett: Slaven Bilić nem a 122. percben lőtt góllal volt elfoglalva nyilatkozatában, hanem előre tekintett, és gratulált a törököknek.

Nekem ezek a momentumok adták meg a mérkőzés végleges konklúzióját (milyen érdekes, hogy a királyi egyes – nyugodtan nevezhetem őket – tehetségtelen műsorvezetői közül senkinek nem esett le): a sport diadala volt a péntek esti mérkőzés. Két igazi csapat férfias, kemény, legtöbbször becsületes küzdelme – amelyből most a lélekben rendkívül erős törökök kerültek ki győztesen.

Rovat: