Mesehősök a teljes idegösszeomlás szélén

Avagy hogy kerül a csizma a tetőre?

(Zalán Tibor) a magyar neo-avantgárd jeles képviselője, költő-képzőművész, (Huzella Péter) gyermekdalszerző, ex-Kaláka-tag. Most azért emlegetem őket így együtt, mert ők jegyzik az (Angyalok a tetőn) című mesejátékot, melyet valójában csak a következő évadban tűz műsorára a Petőfi Színház, de azért tegnap előbemutatott.

Az Angyalok a tetőn számos ismert mesét idéz meg – sokat szándékosan, és talán még többet véletlenül. A főhősök egy része, akiket egyébként elég gyorsan beazonosíthatunk gyermekkori olvasmányélményeinkből, egy tetőn találkoznak egy enyhén hamisan éneklő, barnából aranyított hajú angyalka (micsoda véletlen, a neve is ez, Angyalka) jóvoltából, aki a Hókirálynő tükörtörős ördögének inverzeként hajszálakat ereget a magasból, hogy magához gyűjtse a jó lelkeket. Hogy ezt miért teszi, az örök rejtély marad, mint ahogy az is, hogy hamár, akkor minek tűnik el ezután a darab végéig.

Mivel jó lelkek csak a mesékben léteznek (meg egy Szecsuánban, de ezt Angyalka nyilván nem tudja), ezért csupa mesehős érkezik a tetőre, öt Grimm meg egy Andersen. Itt aztán találkoznak egymással meg egy kedélyes kéményseprővel (v.ö. Mary Poppins), és elmesélik (pardon, eléneklik) a történeteiket (mintha valaki nem ismerné ezeket), melyeket véletlenül mindnyájan kiolvastak egy-egy meséskönyvből. Ezek után persze elszöktek a meséjükből, mert nem bírták a gyűrődést, bár szerintem egyedül a Rendíthetetlen Ólomkatona olvasta végig a saját meséjét meg esetleg Csipkerózsika, mert hogy a többiek (Hófehérke, Piroska, Jancsi és Juliska) mitől paráztak, azt kevésbé értem.

A szereplők ezen részének bemutatása (mondjuk, expozíció) cirka háromnegyed óráig tartott. Ezután húsz perc kell meg egy genyó házmester, hogy szupergyorsan átpörgetve a bonyodalmat elérkezzünk a krízishez, mindenkit elkapjon mesebeli ellenfele, és jöjjön végre a szünet… Közben azért felbukkannak a címben beígért angyalok is, számszerint kettő, a Balfék meg a Piás, akik próbálnának segíteni, de visszafogja őket a pszichológia és a függőség. Itt válik végképp bizonyossá, hogy ennek a műnek semmi köze nincsen a Csajok a csúcson című opuszhoz…

A második felvonás még rengeteg izgalmat tartogat, amit nem árulok el, hogy mások is élvezhessék az előadást majd szeptembertől, csak annyit azért mégis, hogy persze jó a vége, mondhatni heppiend, és az alkoholista angyalt is rehabilitálják, méghozzá detox nélkül, ami már csak a gyerekek miatt is fontos. Aztán a végén visszatér Angyalka, és ezt most már tényleg le kell lőnöm, mert ez annyira fontos tanulság, hogy azt mondja, most már menjetek vissza a mesétekbe, mert nagyon várnak benneteket. Ekkor mindenki örül, mert vége van a darabnak…

Most, hogy átrágtam magam a szövevényes történeten, fanyaloghatok végre ugyanazokon a dolgokon, melyeken szoktam volt, amikor csak gyerekdarabra megyek a Petőfibe. Miért kell vajon kétórásnál hosszabb előadást csinálni kisgyerekeknek? Amiből csak az első felvonás meghaladja az egy órát??? És miért van vajon az, hogy a Petőfibe kerülő alkotók számára megszűnik az interakció fogalma? Ha nincs közvetlen kapcsolat a gyermek és az előadott produkció között, akkor az villámgyorsan válik unalmassá a többség számára. Ez például azon volt gyönyörűen lemérhető, hogy a közönség méreten aluli része az első felvonás felétől végigdumálta a darabot. Szerencsére a gyerekek szeretnek tapsolni, így végül mégis olyan, mintha siker lenne az előadás…

Súlyosbítja a helyzetet a darab összetákolt volta (amolyan Padlásba oltott Mary Poppins, megbolondítva egy kis Boszorkányszombattal – vagy erre a filmre már csak én emlékszem?) meg az is, hogy a szereplők egy részének nincs énekhangja (Kéményseprő – Szűcs László), más részének normális beszédhangja (Piroska – Terescsik Eszter), harmadik részének meg röhejes a jelmeze (Farkas – Tóth Loon). Az effektusokkal nincs baj, a díszlet tetőszerű, a zene kifejezetten jó, de mindez nem képes ellensúlyozni a cselekmény hiányosságait. Amivel lehetne manipulálni, az éppen az interaktivitás lenne, amire összesen két halvány kísérletet sikerült felfedeznem (jó szándékkal) az egész előadásban – ezt viszont csak a rendezés hibájának tudom tartani. Ki kellene vágni a töltelékszöveg felét, és elkezdeni beszélni a gyerekekhez, refrént tanítani nekik meg ilyesmi. Ja, és egy negyvenöt meg egy harmincöt perces felvonás kellene, nem hatvanöt és negyvennyolc…

Mindegy, a felnőttek úgyis hasravágják majd magukat, mert milyencukikislányvanebbenmeg vagy deviccesaspiccesangyalbácsi… Hát, ha én gyerek lennék, zizit hajigálnék a színpadra (vagy Haribót, de azt jó érzékkel utólag osztogatták az előcsarnokban). Child power rulez! Addig meg hadd higgyék a felnőttek, hogy elég egy mesekoktél az oroszlán elaltatásához…

Rovat: