A kilencedik Harley Davidson találkozó főnapja – a szombat – természetesen igényes zenei csemegéket kínált a rockrajongóknak, aminek a csúcspontja kétségtelenül az először Magyarországon játszó ír gitárzseni, Gary Moore fellépése volt.

De ne szaladjunk ennyire előre a történésekben, hiszen ezt megelőzve is nagyszerű koncerteket láthattunk. Miután bebocsátást nyertem, siettem a kisszínpadhoz, ahol a Cry Free már fél ötkor megkezdte jó kis Deep Purple programját. Jó formában játszottak a fiúk, mert kérem, ahol a délután derekán tombol a rock and roll-hangulat, ott ütni kell a zenének. Nos, teltház volt a sátorban a színpad előtt, és Atka, Gyuri, Csabi, Sonka Úr és Oli egymás után sorjázták a legendás Purple dalokat: Mindjárt az elején Burn, aztán Mary Long, Speed King, Lazy és a többi. A közönség pedig táncra perdült, és azok is ritmusra bólogattak kortyolás közben, akik a padokról, nemes nedűk társaságában kagylózták a deszkák eseményeit. Komolyan mondom: jövőre irány a nagyszínpad, srácok, lejjebb nem adni!!!

(Közben egy kicsit kisandítottam a nagyszínpad irányába, ahol nem kis meglepetésemre Gary Moore és bandája próbált a színpadon!!! Közel nem mehettünk, egy kötél és néhány kigyúrt úriember gondoskodott a távolságtartásáról.)

Áttérve a nagyszínpadi eseményekre, nyolc órakor a Mini kezdett. Török Ádám és bandája komoly technikai felkészültséget igénylő jazz-rockját nagyszerűen vette a színpad előtt egyre inkább sűrűsödő mélyen tisztelt zsűri. Köves Pinyó óramű pontosságú dobolása, Tacskó lenyűgöző basszusfutamai, Németh Karcsi nagyszerű billentyűs szólói megérdemelt sikert arattak. No és Török Bácsi természetesen anyait, apait beleadva vezényelt fuvolájával, nem mellőzve szokásos összekötő szövegeit. A műsor végén elpöfögött a Gőzhajó és felcsendült a Vissza a városba lírája, és a Mini megérdemelt sikert aratva búcsúzott el.

Szépen lassan sötétségbe borult az Európa Kemping. A műfényben egyszer csak megjelent négy figura: Pete Rees – basszusgitár, Vic Martin – hammod orgona, egy régi arc, Brian Downey, a Thin Lizzy egykori ütőse a dobok mögött, no és legvégül a Mester, Gary Moore, talpig fekete cuccban, nyakában egy narancssárga Gibson Les Paullal. Aztán felvisított ujjai alatt a hat húr, és már is indult a buli a Pretty Womannel. Igaz, ezzel együtt az eső is eleredt, és el sem állt koncert végéig, de ki foglakozott vele? Jött a Since I Met You Baby, amit eredetileg Gary BB Kinggel együtt énekelt az After Hours lemezén.

Nagyon tetszettek a lassú bluesok, például John Mayall szerzeménye, a Have You Heard, a bugó hammond alapokkal. Vagy tíz percig variálta Gary ezt a témát, eszméletlen fantáziadús futamokkal, iszonyatos dinamikai váltásokkal vegyítve. Nagyon szép volt a szeptemberben megjelenő új lemezről Al Kooper szerzeménye, az I Love You More, Than You’ll Ever Know is, de nem csak hosszú lélegzetű bluesok, hanem sodró rock and rollok is tarkították a műsort. Ilyen volt Chuck Berry Thirty Days című dala, amihez a Mester egy Fender Telecastert vett fel az autentikusabb hangzás kedvéért. A Mayall nóta és Berry műve is a tavaly megjelent Close as You Get albumon található. Egyébként szinte minden dalt más és más gitáron adott elő: a már említett két márka mellett a nagytestű es 355-ös Gibson is előkerült, (Chuck Berry vagy Alvin Lee ezen játszik, régebben Ritchie Blackmore is használta ezt a hangszert) egy esetben pedig egy Fender Stratocasteren sírt a blues. Szóval a gitártechnikus sokat gyúrt ezen az estén.

Persze, a végére is hagyott nagy dobásokat, hiszen amikor a Still Got The Blues gyönyörű dallamai csendültek fel, teljes eufóriában fürdött (esővízzel vegyítve) a feszt szépszámú, kitartó közönsége. A szintén legendás The Blues Is Alrightban megénekeltette közönségét Gary, és végül egy érzelmes legenda, a Parissienne Walkways tette teljessé ezt a felejthetetlen estét.

Gary Moore magyarországi bemutatkozása fényesre sikeredett, még akkor is, ha az optimális hangzást úgy a negyedik szám környékén sikerült megtalálni. Játéka lelke legmélyéből jön, erről most már élőben is meggyőződhettünk. Azonban ez valódi szólóműsor, hiszen zenészei a háttérben szigorúan takarékra vannak állítva, még a hammond orgonának is csak „díszítő” szerep jutott. Viszont Gray remekül érezte magát nálunk, ez lejött a színpadról, de a délelőtti sajtótájékoztatón is egyértelmű volt. Erről is nemsokára olvashattok.