Szerelem, ó!

- inkább az ágyon… -

Borzasztó élményben volt részem, és senkinek nem ajánlom, hogy bármikor megnézze ezt az előadást, tágabban ezt a színdarabot. Annyira rossz volt, hogy legszívesebben visszautasítanám a lehetőséget, hogy írjak róla.

Schisgal Szerelem, ó! című színdarabját május 29-én tekinthettük meg a Petőfi Színházban vendégelőadás keretében. Az színdarab ajánlója a következőket tartalmazza: Egy férfi és egy nő. Házastársak, mégsem boldogok. Egy másik férfi és a nő: szerelem? Ó, alig ismerik egymást – mégis megpróbálják egymással. Egy férfi és egy másik: gyerekkori barátok, majd szerelmi vetélytársak. Mindhárman a boldogságot keresik. Megoldás: talán a szerelem. Ó, de a sors útjai kiszámíthatatlanok. Szívvel teli groteszk komédia.

Lehet, hogy valamikor valamiért valakik számára ez a művecske kacagtató és vicces volt (bár kétlem!), de a Vígszínház művészei (Hegyi Barbara, Lukács Sándor, Tahi-Tóth László) és Czeizel Gábor rendező együttesen sem hoztak ki belőle semmilyen értékelhető teljesítményt. Maga a darab unalmas. Bosszantóan semmiről nem szól, és eközben még nem is humoros. A jelenetek során mindent ötször megbeszélnek, átbeszélnek, önmagukat ismétlik, a feszültség, ahelyett, hogy néha legalább fokozódna, elég hamar stagnál, az érdeklődés lelohad, és végtelenül unni kezdtem az előadást már a tizedik percben.

A díszlet taszítóan ronda, igénytelen, nem funkciós. Valami híd tetejét imitálja a hátsó kő védőkorlátokkal, melyre időközönként felpattan az egyik szereplő, hogy öngyilkosságot kövessen el boldogtalan élete miatt – ezt a műveletet mindig megakadályozza egy másik szereplő, sajnos, mert ha nem tenné, vége lehetne az előadásnak. A korlát tetején piros, sárga, kék zászlók, melyek a figyelem elvonásán kívül semmire nem használhatók. Azt meg nem hiszem el, hogy esztétikusak. Egyszerűen nem volt pénz díszlettervezőre, vagy csak pénz nem volt, de baromira lehangoló egy nagy szemeteskukát és egy homokládát figyelni bal elöl, jobb középen meg két egymásnak fordított padot, és egy lámpát, amely – ha hozzáérnek – mozog, az igazi utcai lámpákkal ellentétben. A díszlet a második felvonásban sem változik – annyira reménykedtem pedig, hogy nem ebben a trágya környezetben kell tovább néznem az előadás második részét.

Csúnyák a jelmezek, direkt szedett-vedett ruhája van minden szereplőnek, elsődlegesen a díszletből és ebből következik az, hogy a figurák nem szeretnivalók, ezért egyáltalán nem érdekel, hogy mi történik velük, ha szerelmesek, ha boldogtalanok, akkor sem. A színészek és a rendező nem találták meg a darab előadásához a kulcsot. Valóban groteszk a színmű, de nem attól lesz jól előadható vagy a közönséget nevetésre ingerlő, hogy rettentő ripacskodással és üvöltözéssel, hatalmas gesztusokkal és állandóan kifelé kacsintgatva egyszerűen elidegenítik a nézőket a színdarabtól, a szereplők érzelmi világától. A figurák problémái, esendősége, groteszk megoldási ötletei éppen ezért nem viccessé, hanem utálatossá válnak a szememben.

Utáltam a darabot, a figurákat, untam a színpadi történéseket, sajnáltam a színészeket, hogy ennyire hülyét kell csinálniuk magukból, hüledeztem azon, hogy talán sosem láttam ekkora felvállalt ripacskodást a színpadon – és nem értem, miért?! Miért ezt a darabot választotta haknizásra ez a három ismert és valamikor valahol már tehetségét bizonyított színész? És ha már ezt, akkor miért így sikerült, kinek a hibája? És miért kellett nekem ennek megnézésével eltöltenem 2,5 órát az életemből? Az előadás megnézése helyett az is elég lett volna, ha fekszem az ágyon, és EGYÁLTALÁN NEM CSINÁLOK SEMMIT. Még csak nem is gondolkodom. Kevésbé lett volna ártalmas, mint ez a borzadály…


fishy
tunafish@freemail.hu

Rovat: