„Vajon mi tarthat ennyi ideig?” – latolgattuk enerváltan a főiskola folyosóján vagy tizenöt sorstársammal. Délelőtt 10 óra volt, az első három delikvens reggel nyolc órakor tűnt el az ajtó mögött, és azóta sem került elő a titokzatos vizsga mélyéről senki sem.

A levelező tagozatnak megvolt az a kétes szépsége, hogy a tanár urak figyelembe vették a tudásra szomjas dolgozó nép időbeosztási és megélhetési gondjait. Elnézőbben értékeltek. Ez a gyengéd bánásmód az elsajátított tudásmennyiségben is jelentkezett: az esti (fő)iskolán tanuló vámtisztviselők, rendőrök, tűzoltók és postások, akik próbálták pragmatikus okkal begyűjteni a munkahelyi előmenetelhez szükséges okmányokat, sajnos nem mindig jutottak fel ama szellemi magaslatra, melyet elméletileg a választott szak nyújtani tudott volna. Én mégsem azért jelentkeztem 26 évesen ebbe a tanintézménybe, hogy növeljem a fizetésemet, vagy papírt szerezzek, hanem mert bizonyítani akartam magamnak és környezetemnek, hogy a magam erejéből, becsülettel elvégzem. Olyan próbatétel volt ez a három év nekem, mint a személyiségfejlődési folyamat egy lépcsőfoka a klasszikus nevelődési regényekben. Nem pusztán a tanulmányok egyszerű összege, hanem az elhatározás és az akarat vizsgája, a különféle éles szituációkban való helytállás tisztítótüze.

„Vajon mi tarthat ennyi ideig?” – töprengünk álmosan, miután már vagy két órája eltűnt az első három vizsgázó a tanár úr szobájában. Mint máskor, megint hajnali négykor tértem nyugovóra, csak egy bombavitamin és több csésze kávé segít abban, hogy nyitva tartsam a szemeimet. Kezemben egy jókora köteg házilag előállított iskolai jegyzet, hosszú tételekben a filozófia izgalmas története. Nekem legalábbis az, bár kifejezéstelen arcú társaim láthatólag nem rokonszenveznek a tárggyal. Hiába említem Wittgenstein nyelvjáték-elméletét, Sartre és Camus egzisztencialista kínjait, vagy kedvencem, Schopenhauer szélsőségesen pesszimista világmagyarázatát, a többiek megütközve bámulnak rám. Nem egészen értik, miért tetszik ez nekem, elvégre bosszantóan bonyolult és ráadásul unalmas. Ez a pár hosszadalmas gondolat első látásra nem igazán alkalmazható közvetlenül az utcán araszolgató kocsisorra. Persze én sem különösebben örülnék, ha mondjuk Arisztotelészt vagy Aquinói Szent Tamást húznám a cédulák közül, de azért például Kierkegaard dilemmáival bámulatba tudnám ejteni tanárunkat és csoporttársaimat. Ez a figyelemre méltó dán úriember legalább olyan problémás elme, mint kortárs honfitársa, Trier. Azaz, ebben a pillanatban, ott a főiskola folyosóján, még így hiszem. Noha pontosan tudom, semmi szükség az öncélú megmérettetésre. Ez a levelező tagozat nem a tudás medrének mélyebbé vájásának céljával jött létre, ez nem a tudás erdősége, hanem egy apró tisztás két pagony közt, ahol diplomavadászat folyik, akármilyen kis hitvány oklevél is a végső zsákmány.

Mégis, úgy érzem, önmagamnak tartozom ezzel. Hogy megmutassam, mit tanultam az elmúlt évtizedben. Nem a kurta konzultációkon, ezen a levelező tagozaton, ugyan dehogy! Hanem a lopott napokon, kamaszfejjel, majd később felnőtté rombolódva, munka után és késő éjszaka bekebelezett regények, versek, irodalomelméleti tanulmányok és filozófiai esszék olvasása közben. A külvilágban való riadt bukdácsolás pillanataiban, a veretes kudarcok és tisztes csalódások után. Amit az elmúlt években összegyűjtögettem, akár egy szorgalmas antikvárius, a sok szellemi lomot és lelki kacatot, ezt most mind egy társadalmi érdemjegyre válthatom. Azt a szellemanyagot, amelyet az elmúlt évtizedben kitartóan a homlokom mögé rejtettem, most konvertibilis valutaként értékesíthetem. „De vajon mi tarthat ennyi ideig?” – kérdezem most már magamtól én is. Már három órája mozdulatlan az ajtó, s nekem délben indul a vonatom. Hajnalig olvastam, fáradt vagyok. Vizsgázni akarok végre.

S akkor hirtelen rezdül a kilincs, felpattan az ajtó, három fiatal lány szédül ki pirongva közénk a folyosóra. Bután mosolyognak. Nincs időm megkérdezni tőlük, mi a frászt csináltak odabent százötven percen keresztül, mert engem is szólítanak. Két lánnyal egyetemben óvatosan belépek a tanár úr rettegett szobájába. Odabent félhomály, mértani rend fogad. Három szék, egy üres asztal. Az asztal mögött ősz koponya. „Üljenek le, hölgyeim és uram!” – mondja. Ez a gáláns hangvétel máris elbizonytalanít, felkészülök a legrosszabbra. Középre kerülök, a két lány jobbról és balról mellém rogy, úgy érzem magam a két csinos ragadozó közt, mint egy elítélt, pribékjei körében. Előttem a ritkás, már-már tar fej, ősz hajszálakkal. Ő a démoni bíra. Szemüvegében megduzzadt, öreg tekintet. Hallgat, mi hárman félénken figyelünk. Most vajon mi következik? Nincsen nála könyv, toll, ceruza, papír sem. Nyilván beszélgetni fogunk, úgy hírlik, ilyen a kollokvium.

Egy idézettel kezdi. Aki megválaszolja, ki írta, ajándékban részesül. Véletlenül épp tudom. Egy kevésbé ismert verssor egyik közismert, halott poétánktól. Ez a fiú tud valamit, bólogat a tanár úr elkerekedő arccal. Szeretnék még hozzáfűzni egy megjegyzést, magvas tudatmorzsa volna, már épp nekifognék, amikor leint: hagyja már abba, most átadom az ajándékot.

„Akkor hát – mondja sóhajtva, és lábai közül egy hatalmas demizsont vesz elő – igyunk! ”

Poharakat kerít az íróasztal fiókjából, elöblíti őket a fali csapnál, és vörös folyadékot tölt mindannyiunknak. A saját poharát utoljára hagyja. „Jóféle villányi kábernet, állítólag a szívemnek jót tesz, de maguknak sem fog megártani”. Gagyog, s ragyog.

Először nem hisszük el. Nem lehet más ez, mint kollektív hallucináció vagy rejtett kamerás médiatréfa. De aztán, amikor megérzem nyelvemen a vörösbor gyümölcsös ízét, és hallom a tanár úr illemtelen vihogását, oldalamon a két lányka zavart nevetésével, nincs okom többé kételkedni. Egy olyan kollokviumra érkeztem, ahol nincs mese, inni kell.

„És a vizsga?” – kérdezem vagy másfél órás társalgás után, a bortól némileg felbátorodva. Érdekes, eszembe sem jut, miféle szitkokat suttoghatnak most odakint várakozó sorstársaim, azon álmélkodva, vajon mi történhet idebent. A tanár úr hirtelen elhallgat, egy régi anekdota közepén tartott éppen, és rám mered. „Ha magának ilyen komoly affinitása van ehhez a hülye Hegelhez – mondja ravaszul vigyorogva –, üzenem annak a germán baromnak, hogy nincs miért aggódnia. Megkapja a jelest. ”

Ettől a naptól értem a filozófiát, és szeretem a száraz vörösborokat.

wolferl