Itt a vizsgaidőszak. A középiskolások érettségiznek, az egyetemisták, főiskolások pedig nyomják a kollokviumokat és a szigorlatokat. Alábbiakban olyan vizsgaélményeket olvashatnak szerkesztőségünk tagjainak tollából, amelyek örök emlékek maradtak, s amelyek talán tanulságul szolgálhatnak az ifjabb generációknak.

„Az ELTE Tanárképző Főiskolai Karának történelem szakosai között fogalomnak számított a Marosi-Závodszky szigorlat, vagyis a magyar történelem kezdetektől 1711-ig tartó számonkérése. Teljesen normálisnak számított a kettő, három utóvizsga ebben a témakörben. A két vizsgáztató közül Marosi Endre számított a nehezebbnek. Ha tehette 6–8 hallgatót is beültetetett az irodájába, és szépen sorba vette a forrásokat, mondákat, legendákat. Ha valaki tévesztett, már nem is kellett tételt húznia, mehetett zuhanyozni. Ha valaki teljesen közismert történetek ismertetésre gondol, téved. Apró információk: ruha színe, pohár minősége, nevek szerepeltek a kérdésekben.

Az én esetemben a Dózsa keresztes eszme volt a nyerő. A harmadik, addig nyeretlen kör után érkeztünk 8-an. Túl voltunk Anonymuson, Kézain, Bonfinin, és akkor jött a Dózsa keresztes eszme. Senki nem tudta, már 7 ember távozott, mikor én jöttem. – Ez nem szerepelt idén a szakirodalomban – mondtam határozottan, lesz, ami lesz alapon. – Igaza van, sajnos, a többiek nem tudták – hangzott a vérengzés indoklása.

Pont az ellenkezőjét éltem át, amikor már a nagy ELTE-re jártam. „Magyarország a dualizmus korában” témakörben Pölöskei professzornál vizsgáztunk. A tételhúzás előtt a tanár úr végigmért, majd közölte a tényt: maga nem járt egyetlen előadásomra sem. Igaza volt, meg végem – gondoltam. Hosszú hallgatás, aztán feltette a kérdést: mikor volt a kiegyezés? Ennyi, és már mehettem az ötösömmel a többiek után a borozóba.

Pethő Imi”


„Kéttannyelvű középiskolába jártam, ahol elég korán meg kellett szereznem a vizsgarutint, ugyanis másodikra a középfokú, harmadikra a felsőfokú teljes nyelvvizsgát kellett letennünk németből. Az első szóbelimen meghúztak, így gondoltam, az ismétlésnél rásegítek valamivel „egy kicsit”.

Pontos időre voltunk beosztva, és én voltam az utolsó aznapra. Kijött az előttem lévő, de én nem a kisterem ajtaja előtt toporogtam, hanem a folyosói budiajtóból figyeltem, ahogy a vizsgáztató körbenéz, nem lát senkit, és becsukja az ajtót. Én mindeközben nyomtam pár fekvőtámaszt, helybenfutottam fél percet, megborzoltam a hajam, kissé kihúztam az ingem a gatyámból, nyomtam egy jó hangos, trappolós sprintet a folyosón, és feltéptem az ajtót. Majd elkezdtem a jól begyakorolt német szöveget nyomni arról, hogy Veszprémből indultam, de késett a vonat egy baleset miatt, aztán a metrólejáróban nem volt nyitva a jegyárus, az automata nem működött, itt a környéken – a nagy lihegés közben – nem találtam helyi fickót, aki a Rigó utca felé útbaigazított volna stb. etc. und so weiter.

A két vizsgáztató először elhűlve nézett, majd már belekérdezni is mertek, a sztorim végén pedig már önfeledten mosolyogtak. Ezután ugyan beszélnem kellett még valami képről, de szituációs kártyát már nem is húzattak velem, annyira meggyőzte őket a „spontán” nyelvtudás.

Egy évre rá – az amúgy sikeres – felsőfokún azon gondolkoztam, hogy a francba volt merszem mindezt megcsinálni. Hiába, fiatalság, bolondság... :-)

Micó”


„A szombathelyi, egykori Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán rettegett híre volt a töri szaknak. Nem azért, mert rossz lett volna, hanem mert betonkeményen követeltek a tanárok – akárcsak a mateknál és a földrajznál. Nos, többek között töri szakot is végeztem Szombathelyen, és most felelevenítek egy emlékezetes vizsgát. Nem a tragédiák hosszú sorából merítek – láttam én ott tételhúzás közben elájult és összecsuklott csinibabát kihozni a tanári asztal elől (miközben a tanár – aki az én történetemben is főszereplő – csak annyit mondott: kivinné valaki?), szigorlaton zokogó kőkemény fiúkat stb. –, inkább az egyetlen olyan esetet mesélem el, amikor nagy magabiztossággal és „megkérdőjelezhetetlen” tudással felvértezve vágtam neki a vizsgának.

Nos, a történet röviden. Főszereplők: Vígh Kálmán tanár, Jiři haverom (aki becenevét onnan kapta, hogy úgy nézett ki, mint egy őrült cseh újhullámos) és én. Helyzet: XIX. század világtörténet szigorlat részvizsga. Kihúzott tételem: az olasz egység. Az olasz egységről mindent tudtam – legalábbis azt gondoltam –, és megnyugodtam. Jiři mellettem szarabb helyzetben volt, és mikor Víghkali kiment a szobából, előrántotta az A4-es puskáját, mindent lemásolt belőle, majd összegyúrta, és egy elegáns mozdulattal az ajtó mellett álló szemetesbe dobta. Hátradőlt, ő is megnyugodott. Visszajött Víghkali, megállt a szemetes előtt, kivette a papírgombócot, kisimította, és megkérdezte – Kié? Jiři vallott, új tételt húzott, és ott egyből – felkészülés nélkül – kiszenvedte magának a kettest. A mai napig nem értjük, Víghkali hogyan találta meg a puskát. Valószínűleg tanárvadászkutya ösztön…

Aztán jöttem én. És elmondtam mindent. A piemontiakat, a plombiersi egyezményt, a császáriakat, a nápolyiakat, Garibaldit etc. Amikor végeztem, és már csak az elismerő szavakat vártam, Víghkali feltett egy kérdést: Ki volt Cavour nagyapja? Hallottam mögöttem felszisszenni a két másik felkészülőt, és szűkülő tekintettel néztem a tanár úrra. Hogyan lehet ilyen szemét? Fogalmam sem volt, hogy ki volt Cavour nagyapja. De nem adtam könnyen magam. Válaszoltam – Idősebb Cavour! Víghkali nem mosolyodott el, hanem fapofával feltetette a következő kérdését: – Mi volt a piemontiak kiáltványában, amit ekkor és ekkor adtak ki? Gőzöm sem volt róla, a forráselemzés kimaradt a felkészülésemből. De megkeményítettem a szívemet, mély levegőt vettem, és sorolni kezdtem: szabadság a népnek, a feudális viszonyok felszámolása, Itália egyesítése, az osztrákok kiűzése… Nem tudom, hány percig nyomtam fapofával, csak arra emlékszem, Víghkali megállított, és annyit mondott: – Köszönöm, elég.

Kitámolyogtam a szobából, irány a klub, Jiři már sörgörgetés közben volt, egyeztettünk, anyáztunk. Délután eredményhirdetés. A lényeg: Jiři kettes, én meg talán hármas vagy négyes, nem emlékszem. Csak Víghkali arcára, aki ennyit mondott: Balázs, azért kapott ilyen jó jegyet, mert nem adta meg magát, és csípőből tüzelt. Igen, Víghkalival minden vizsga egy-egy párbaj volt – a későbbiekben is (no comment) –, de ez megtanított arra, hogy a legkétségbeejtőbb helyzetben se adja fel az ember önmagát, hanem küzdjön, ahogy az egy férfihoz illik.

Sax”