Picit úgy érzem magam, mintha medvecsapdák között kezdenék szökdécselésbe. Ladányi Andreát lehordani? Szervezést kritizálni? Hiányosságokat sorolni? Mondhatom én, hogy a jó szándék vezet, a jövőbe vetett hit, de aki támadni akar, az most talál felületet. Az most könnyedén. Mert ki vagyok én, hogy arról beszéljek, hogy hogyan is kéne ezt? Hogy Ladányi előadást föld alá?

Így szorítom sarokba magamat. (Szerencsére ez egy olyan hely, ahol ha ezt teszem, akkor sem fog vissza senki.)

A szombati zárónapot a Duna Táncműhely Fosszílliák című darabjával kezdtem. Kellemetlenül kevesen ültünk a VMK színháztermében. Nem értettem – talán elfáradt a közönség? Vagy úgy gondolták, hogy az előző napot nehéz lenne felülmúlni? (Amivel egyébként abszolút egyetértek.) Az okos hozzáértők – vittem őket ezúttal is – véleménye szerint olyan összedobott, „mindenből egy kicsi” előadás volt. Valóban, volt benne olasz, francia, latin zene, mindenféle tánc, fényjáték, videó kamera, pillanatképek vásznon; emellett négy korban láthatóan elkülönülő női, és egy temperamentumos férfi táncos. A négy nő sajátos stílusa, és sajátos nőiessége személyes olvasatomban egyetlen asszony életének pillanatképeiként jelentek meg – a férfival, aki végigtáncoltatja őt fiatalságától öreg éveiig. Kellemesen unatkoztam.

A jegyszedőknél egy ismerősöm próbálkozott azzal, hogy ő színháztöris hallgató, és ha esetleg lesz szabad hely, esetleg akkor ő… satöbbi. Én biztos voltam benne, hogy teltház lesz, elvégre Ladányi, záró előadás, díjkiosztó, finálé… satöbbi. Ehhez képest a Sédben – ismerőssel együtt – is legfeljebb „félház” volt. A zsűrinek és szervezőknek fenntartott foglalt jelzéssel címkézett székek is üresen maradtak.

A héten többször is beszélgettem barátaimmal arról, hogy a közönség (közönség alatt egy kalap alá véve mindenkit) mennyire hajlamos tökéletességet feltételezni a színdarabokban (vagy bármilyen más alkotásban). Így például, ha nem ért egy előadást, akkor először inkább arra gondol, hogy ő közelített rosszul, ő nem figyelt, ő a kevés hozzá. Pedig.

Hát tessék: az L. A. Dance Company estjének első feléből, vagyis az Aino és a szívekből egyetlen mozzanatot sem értettem. Hétfőn olvashattak itt róla egy „pokolbéli asszociációt” kollegámtól (amiből egyébként kimaradt a szubjektív véleménye). Kétségtelenül érdekesebb és távolabbra mutató megközelítés az övé, mint amire én jutottam. Én – mivel ha már méltán elismert Ladányi – nem akartam befolyásoltatni magamat, nem olvastam el, hogy mit említ róla a prospektus. Utólag persze megnéztem. Rövid, idézhetem: „Az előadás viszonyok nyitottságát mutatja be a mai társadalom erkölcsi rendszerében. A férfi-nő, mint erkölcsi modell, a nemi másság viszonya, kapcsolatainak titkos üzeneteit adja át tánc formában.” Kövezzetek meg, nem értem! Hogy ez az arcot eltakaró fekete boszorkányparókából vagy az alsógatyák tapicskolásából derült-e ki – nem tudom. Mindegy.

A második rész címe egyszerűen csak BL (Borlai Gergő dobos és a művésznő vezetéknevére utaló betűk). Itt már értettem, hogy kapcsolat, hogy táncos és zenész, ütő- és lábpergés; viszont teljesen öncélúnak, a közönséget végletekig kihasználónak éreztem (Balra tőlem három idősebb barátnő konkrétan agonizált. Sóhajtoztak, fújtattak, keresték a kiutat, de felállni azért mégsem akartak.). Itt-ott mintha már szándékosan untatott volna, egyébként táncolni is elég ritkán volt hangulata Ladányinak – talán belefáradt mostanra. Már így laikusan, de – a teljesség kedvéért – például egy a témában sokkal kompetensebb kritika szerint ez nem egészen így van. Ebben afféle jelzőket olvashatunk, mint „erotikus ritmusdiktátornő”, „muzikális domina”, illetve a színpadon egyenesen „kannibalizmus” jelenik meg. De ezek csak kiragadott szavak, kontrasztállítás végett. Egyébként nagyon szép, kerek kritika – olyan tökéletességet feltételez, hogy szinte már én is elhiszem, hogy valami nagyszerű történt akkor és ott, csak én voltam mondjuk éppen rossz hangulatomban.

Utána olyasmiket hallottam, hogy „hát igen, de izgalmas kísérlet”, „újító”, „szabad asszociációknak ad utat”, stb. Hát persze, de ha mondjuk, én kísérleteznék ilyennel, akkor senki sem nézné végig. És legalább ennyire szabadon tudok asszociálni egy reggeli fogmosáson is. Szerintem ez mind csak a nevének szólt. De valószínűleg én vettem rossz irányt, majd egy életre megjegyzem: Ladányiról jót vagy semmit.

A duó meghajlása és a taps után az ajtóban megjelent meglepetésképpen a zsűri, a szervezők, a fotósok, és egy-két előadó is. A színpad lábánál, a nézők előtt, valahogy ott, sarokba szorulva készültek megtartani az ünnepélyesnek beharangozott díjkiosztót. Két rövid zárógondolat után (amiben egyébként most is jelentős helyet kaptak a Petőfi-konfliktusra utaló célozgatások) összesen nyolc díjat osztottak ki. A fotósok díját a Frenák Pál Társulat tehetséges szólistája, Várnagy Kristóf kapta. A fotósok közül idén Gáspár Gábor részesült elismerésben. A közönség elsöprő többséggel a Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójára szavazott. A legjobb koreográfiáért járó díjat a Karaván című előadás mögött álló Hámor József vehette át. Különdíjjal Lőrinszky Attila és Farkas Zoltán Batyu közös szereplését tüntették ki. A két fődíj: Bozsik Yvette – Lélektánc és Szabó Réka Társulat – Buddha szomorú. Jancsó Miklós zsűrielnök különdíja a sokadszorra elismert Ladányi Andreáé.

Az esemény ünnepélyességét rontotta a „színpadtalanságon” túl, hogy a díjak egy érezhetően „mindenki kapjon valamit” szisztémán mozogtak. Továbbá, hogy az érdekeltek előre tudták az eredményt, mert csak azok jöttek el, akik kaptak valamit, illetve olyan is volt, aki előre megbeszélte, hogy ki veszi át helyette (ez persze nyilván sokaknak hálás időspórolást jelentett). A zsűri távolléte az utolsó előadásról is furán adta ki magát – mert honnan sejthetné a néző, hogy ők esetleg már a fotóspróbán végignézték?

A nap befejezése az alig órás fogadás, amin amúgy is éppen csak volt valaki, ráadásul három egyetemista jóbarát távozott utoljára. Viszont kétségtelen haszna, hogy hármójuknak sikerült felvenni a – többek között médiáért és ifjúsági kapcsolatokért felelős szervező hölggyel – kontaktot az eredményes jövőbeni együttműködés reményében. Mert ha már ennyi színház és magyar szak van az egyetemen, akkor miért ne lehetne diákzsűri vagy egyetemi különszám a kritikusoknak készülők cikkeivel? Vagy a képzőművész fiatalok miért ne dekorálhatnák a helyszíneket? Például.

Bár az én álmom az, hogy a Tánc Fesztiváljából igazi fesztivál lesz! Múlt héten nem volt fesztivál. Csak nagyszerű vendégelőadások sorozata, egy mellesleg versenyhelyzetben. Nem voltak szakmai fórumok, közönségtalálkozók, még egy kocsma sem, ahova összegyűlhettünk volna megbeszélni a látottakat, a nagy élményeket. Nem voltak kísérőrendezvények (a nagyon is jó fotóskiállítást leszámítva).

De miért ne lehetne ez igazi fesztivál? Ha feltételezzük, hogy közel annyi ember táncol, és közel annyi embert érdekel a tánc, mint a zene, a zenélés, akkor miért ne lehetne ez akár egy Utcazene? Vagy legalább közel egy Utcazene. Miért ne lehetne amatőr vonalat indítani a sokféle utcatáncból? A Co.ffein Projects falakon kívül talált színpadot, élénk színt hozva ezzel az öt napba (Sajnáltam, hogy nem kaptak díjat.). Vagy tovább bővíteni, és esetleg belevenni zsonglőröket? Annyi cirkusztársulat van csak Veszprém megyében! És azoknak a fiataloknak tényleg csak szólni kellene…

Hát ezt talán nem jövőre, de mondjuk egyszer! Hm? Nem lehetne ez egy igazi fesztivál? Nem lehetne országos? Nem lehetne olyan híre, hogy mindenhonnan jöjjenek, mert ez Magyarországon a tánc hete? Nem lehetne az, hogy ne minden megszólalásban azon kelljen zsörtölődni, hogy a Petőfi vezérkara nem tartotta ezt elég színvonalasnak, hogy ott legyen, hanem hogy ők könyörögjenek, hogy belépjen oda egyáltalán?

straubbazsi
straubbazsi.blogol.hu