A nagy Olimpiai Ródsó

- avagy példaképünk, a Sportoló -

Pénteken Veszprémben járt Schmitt Pál – a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, kétszeres olimpiai bajnok párbajtőröző, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság protokollfőnöke, az Olimpikonok Világszövetségének elnöke, estébé, estébé. Szóval a sportmogul városunkba látogatott, hogy a Lovassy vadonásúj tornatermében haverkodjon a fiatalokkal egy afféle „rendhagyó osztályfőnöki óra” keretében, és népszerűsítse az olimpiai ügyet vagy mifene.

Schmitt Pál tényleg koronázatlan idol a magyar sport fénylő horizontján, arról nem is beszélve, hogy megboldogult gyermekkorunkban, mikor még csak egy csatornán csordogált az audiovizualitás, családjával együtt ugráltunk esténként a tévétorna keretében (Makray Katalin rulez), úgyhogy amolyan távoli rokonszerűség is… Nimbuszát ugyan csorbította némiképpen politikai szerepvállalása az utóbbi években, de ez igazából másodlagos, ha a fiatalok sportolásra buzdításának ügyéről van szó!

Szóval nagy várakozásokkal tekintettem a rendezvény elébe (néhány tanárral és néhányszáz diákkal egyetemben), kíváncsi voltam, mit fog mondani nekünk Schmitt az olimpiáról. A program egészen halvány késéssel kezdődött: legördültek a függönyök, viszonylag sötét lett, és kivetítőn megtekinthettük az olimpiai csapatunk idei dalának klipjét. Mellettem kettővel egy rokkersrácon már ekkor az agyérgörcs tünetei jelentkeztek. Függöny vissza, aztán következett a szokásos smúzolás: a házigazda (Schultz Zoltán) köszöntött mindenkit, Debreczenyi János polgármester botcsinálta hetesként „jelentett”, elmondta, mekkora multicsarnok épült belénk, meg hogy strand is fog (holnap dönt a közgyűlés, egyébiránt) – vagyis mekkora überkirályok vagyunk sportban. Mindnyájunk Schmitt Palija meg is veregette a vállát (képletesen), és megsúgta nekünk (képletesen), hogy polgármesterünk a MOB tagja (képletesen – ja, nem, ez már nem!!!).

A heveny felvezetés után beszélni kezdett Ő, csak úgy ömölt a keresetlen jószándékáradat, hogy szeressük az olimpiát, nézzük az olimpiát, drukkoljunk tizenötmillió magyarként, meg egyébként is sportoljunk, mert tízbőlhat fiatal egyáltalán nem, vagyis rendszertelenül, ami édeskevés. Láttuk, hogy hatvanhat évesen is lehet strammul kinézni, ha végigpárbajtőrözi az ember az aktív éveit (aztán meg üzletember lesz, nagykövet meg európai parlamenti képviselő). Megtanultuk, hogy „citius, altius, fortius”, vagyis „gyorsabban, magasabbra, erősebben”, ami lehetne egy ácsbrigád jelmondata is, de valójában az olimpia jelszava. Kicsit rossz volt ugyan, hogy szégyellnünk kellett magunkat, mert nem tudtuk centire pontosan megmondani, hogy Kiss Balázs mennyit vetett Atlantában, csak a véletlenül jelenlévő apukája emlékezett, hogy 81 méter 24 centimétert. Hát most tessék mindenkinek jól megjegyezni, hogy ha Schmitt Pál visszajön, és megkérdezi, tessenek tudni majd válaszolni! De mindent összevetve még a frusztrációval együtt is ezek voltak a jó részek – kábé, amit vártunk.

Amire viszont nem lehetett felkészülni… Azt is megtudtuk, hogy a munkaerőpiacon is jobban boldogul az, aki sportol, és emiatt „higiénikusan” néz ki, szemben a „zsíroshajú pacallal”, ami nyilván válhat belőlünk, ha nem lódulunk gyorsabban, magasabbra, erősebben. Az előadó abba is beavatott bennünket, hogy aki sportol, annak a szaga is jobb (mert nem kocsmaszagú, és naponta tusol). Kaptunk tanácsot arra az esetre is, ha elégedetlenek lennénk kinézetünkkel: ne együnk néhány napig. Nyilván ez sportolással összekötve még hatékonyabb lehet…

Miután az elhízottakat porba alázta, a hibás énképű, anorexiára hajlamosakat felbíztatta, Schmitt Pál azt is kifejtette, hogy a lányok képviselik a mi „biológiai közkincsünket” (vagy aranytartalék vagy valami más frappánsság), ezért az ő testükre különösen ügyelnünk kell (sok fiú egyetértően bólogatott), bár az se mindegy, hogy a fiúk hogyan néznek ki, ha lányok előtt akarnak vetkőzni. Asszem, a néhány jelenlévő tini, aki még véletlenül nem került közelebbi kapcsolatba a szexualitással, most kapott néhány ötletet… Hallottunk egy vicces, ám tanulságos történetet arról is, hogy a csapat érdekében bármilyen áldozatot meg kell hozni, adott esetben akár még öt liter mexikói sört is muszáj meginni, hogy a párbajtőrcsapat esélyesebb húzóemberi nehogy kiessenek a versenyformájukból a nagy dévajkodásban. A sportos áldozatkészségnek ez a konkrét vetülete is sokaknak okkal imponált.

Zárásképpen mintegy életfilozófiaként megjelent az a kijelentés, hogy mindig kellenek újabb és újabb kihívások, célok. Schmitt Pál például klarinétozni tanul meg nyelveket, meg vett egy új motort is, és még szeretne tépni vele egyszer kétszázzal (de ezt a rendőröknek ne áruljuk el). Én nem árulom el Schmitt Pált, de akkor is ez volt a mélypont. Valamikor az előadás közben beszélt a példaképekről, hogy mennyire nincsenek ilyenek a fiatalok előtt (néhány hónapja mi is foglalkoztunk ezzel a témával). A magam részéről én is úgy vélem, hogy szükség van építő példára, hogy sportolásra, egészséges életmódra kell nevelnünk csemetéinket (ha már mi kihagytuk a nagyszerű lehetőséget). És Schmitt Pál valóban sok szempontból lehetne példakép, de amíg azt sugallja, hogy aki fitt, az bármit megtehet, a többieket meg úgyis lealázza az élet, míg szívrohamot nem kapnak, addig vannak némi fenntartásaim vele szemben…

A ródsó végén még lehetett pólókat, MP3-lejátszókat meg mobilokat nyerni – hogy ez utóbbi kettőnek mi köze a sporthoz, az rejtély maradt. Biztos ofisöl szponzorok ajánlották fel ezeket kisműszakitárgyhajítás céljára. Hát ennyi volt a móka péntekre, mindenki sajnálhatja, aki nem volt ott, de elégtételül elmehet majd a multicsarnokba Boniemre, és pássz…

Rovat: