Ritkán vetemedem arra, hogy a Duna tévén szinkronizált külföldi filmet nézzek. Fájdalmas vállalkozás. Nemrégiben mégis megtettem, mert levetítették Andrzej Wajda Katyn című filmjét, amelyet idén Oscarra jelöltek.

A lengyel történelemben Katyn legalább akkora trauma, mint a miénkben 56. De ennél tovább megyek: egyenrangú rémtett a náci haláltáborok és a sztálini Gulag csaknem értelmezhetetlen világával. A katyni erdőben, 1940 áprilisában és májusában közel 15 000 lengyel állampolgárt, magas rangú tiszteket, értelmiségieket gyilkolt le, majd tömegsírokba temetett a szovjet NKVD kommandója. Hétezer kivégzett lengyel személy sírját ma is keresik. Erről a szinte ábrázolhatatlan történetről filmet készíteni valóban legalább akkora esztétikai kihívás, mint képivé tenni az auschwitzi tapasztalatot. De már az is nagy siker, ha elkerülhető a Spielberg-féle hollywoodi Schindler-paradigma, és helyette egy európai alkotás készül el. Erre próbált megfelelő művészi választ adni Andrzej Wajda, a lengyelek Szabó Istvánja.

Nos, a lengyel mester megöregedett. Szép, fontos gesztus, hogy nagy igényű alkotást szentelt az évtizedeken át elhallgatott történelmi traumának, amely nekünk magyaroknak is borzasztóan tanulságos lehet, de a végeredmény egészében véve egy televíziós film benyomását keltette. Ráadásul Wajda még a régi nagy békebeli művészfilmes kurzus nyelvén dolgozik, semmi új invenció, friss ötlet, csak a biztonságos, jól ismert vizuális jegyek, vágások, beállítások, színészi manírok. Pedig ekkora alkotótól igazán elvárható volna valami meglepetés. Helyette kaptunk egy tisztességesen megírt, ám régimódi mozit, amely a klasszikus történelmi dráma kopott kabátját hordja. Igaz, talán épp ez volt a célja, a nemzeti trauma bemutatása a következő generációnak. S ebből a műfajból természetesen még így is jóval izgalmasabbra sikeredett Mészáros Márta Nagy Imre-filmjénél, vagy a Bereményi-Eperjes-féle Széchenyi-giccsnél, Szabó Sunshine-leporellójáról nem is beszélve.

Az utolsó meghatározó tizenöt perc tényleg döbbenetes képek sorozata. Bár nem túl agyafúrt megoldás, viszonylag jó az elbeszélői szerkezet is, amely a végére időzíti egy megsárgult noteszlap (Bori notesz…!) segítségével a tragédiát. Aki még nem gondolta át, milyen lehetett tömegsírban végezni, szemtanúja lehet az emberi nem – e sárkányfog-vetemény – igazi természetének.

Ami viszont igazán elképesztett, az a film után következő oratórium volt a Duna tévén, Wocjiech Kilar lengyel zeneszerző Exodus című alkotása, amelyet a Művészetek Palotájában rögzítettek 2006 őszén. (Előadta a Lengyel Rádió Krakkói Kórusa és a Lengyel Rádió Katowicei Szimfonikus Zenekara. Vezényelt: Lukasz Borowicz.) A Ravel Bolerójára emlékeztető, egyetlen zenei témára épülő monumentális, hangszerek ármádiáját felvonultató darab kimondhatatlanul fenséges muzsika, nekem Mahler szimfóniáit is eszembe juttatta. Ildomos volna beszerezni CD-n, régóta nem volt ekkora katartikus zenei élményben részem. Szimpatikus gesztus volt az is, ahogy az előadás végén a kórus magyar és lengyel zászlókkal integetett a közönségnek. Kilar zenéje majdnem többet mesélt nekem Katynról, mint a középszerű Wajda-film. Persze, ehhez a benyomáshoz kellett a film utolsó képsora is, meg egy pohár szentantalfai Cabernet.

Novics János