Pokoli szoba, zöld ördögi maszkba rejtett őrök. Őr-dögök. Ülnek, s vigyáznak a frissen bekebelezett lélekre, a nőre, aki csapongva keresi helyét a végletek közt. Kínjában vergődik (ide-oda.) Játszma veszi kezdetét a kénes sárral színezett élő-holtak közt. A tudat kihuny, s a tudatalatti félelmei halálos álmot szőnek.

Csábító nő hosszú, barna parókában, arctalanul, hajas vakságban, s kaján vad szőkeségben. Odaadón, kiszolgáltatva, majd amazoni módon. Rotyog a bugyor, késre megy a játék. Kínos eleme a darabnak a kés, vagy inkább pengéje. Hideg, ezüstösen csillogó éle. A Hold kacsint így a nyugvó Nap felé. Borzongás nélkül senki sem maradhat, ha késsel játszanak előtte, pláne ha testközelben forog. Nagyon közel táncol az acél az ördög s nő-rabja testhatárain.

Minden mozdulat a helyén, a feszültség fokozódik. Vérhűtő látomás. Hiba nem lehet, amíg a játszma tart. Kínozni a másikat csak így lehet. Hibátlan, koncentrált lelki késeléssel. Vértelenül. Minél hosszabb ideig tart, annál fájóbb. Aztán a földre ejtődik a nő, a penge lassan, észrevétlenül, szinte a kifárasztás erejével öli meg áldozatát. Nem is a penge ölt, egyszerűen beteljesedett. Gyilkos helyett a harc ölt, az „izgatás” adta meg magát. A harc öngyilkosságot követett el.

Feltámadás, halál által menekülés a pokolból; a nő hús-robotként felkel, s bár szelleme-lelke-valója meghalt, teste érzéketlenül, dimenzión kívül távozik a színről. Magatokra maradt ördögök! Rosszul vigyáztatok a strázsán. Az üres pokol ám igazán a pokol, ahol az őrök üldözőik és/vagy üldözöttek lesznek. Ahol nincs mit csinálni, tenni, csak a szeretetlenségtől, a félelemtől bepisilni, tekeregni, visszavágyódni az anyaölbe, a méhbe, a meg-nem-születésbe. A halál esélye nélkül vágyni a megsemmisülésre, vissza az időbe, miközben a kárhozat örök életre ítél a „kezdetben vala” boldogság helyett.

VárnaiL