Péntek este kicsit megfáradva érkeztem a Városi Művelődési Központba, hogy sajtójegyemmel belépve megnézzem a híres Szegedi Kortárs csapat produkcióját, melynek Juronics Tamás és Duda Éva a koreográfusa. Ebben a műben a történetmesélés helyett inkább a nézők szívére, lelkére próbál hatni az idén húszéves Szegedi Kortárs Balett, nem sztorira építenek, hanem olyan területeket kívánnak bemutatni a tánccal, amelyeket szavakkal, verbális kommunikációval nem lehetséges. Nincs sztori, így a nézőnek csak az érzéseire kell figyelnie.

Hát, akkor csapjunk bele! Az első részben Duda Éva alkotása szerepel: „A Zöld Szalon”, ez a rész sokkal hosszabb, mint a második felvonás, s benne a saját féltve őrzött vágyainkkal találjuk szembe magunkat. A szalon egyszerű díszletekből áll: piros székek, és a háttérben színeit változtató függöny. Öt öltönyös jólfésült férfi, és szintén öt fiatal csinos hölgy. Megkezdődik: fülledt erotika járja át a szalont, lassan ruhadarabot is csak a színpadon heverve találni. Kialakulnak a párok, és Duda Éva mindenkinek megadja a lehetőséget, hogy bemutathassa önálló tánctudását, és mikor már azt hiszi a néző, hogy most össznépi szexorgia következik, akkor jön a finom érzelmi láncreakció, ami végigszalad a táncosokon.

A második felvonásban a „Semmi és soha” Juronics munkája, amely a tudattalannal foglalkozik, azzal a „jégheggyel”, amely a „víz” alatt bújik meg, és ott dolgozik. Az örömelv vezérli, nem ismer időt, nem ismer teret. Nagyon látványosan megoldották a történet felvázolását, a fekete-fehér ruhák, az egyik én, másik én szimbólumai. Bár tudtam, hogy nem szabadna a történettel foglalkozni/megfejteni, csak a szívünkre és ösztöneinkre kell figyelni, nehéz volt nem agyalni rajta, hogy most mi is van. A tudattalan a tudat számára hozzáférhetetlen emlékképeket, vágyakat, impulzusokat őrzi. Mint számomra utólag kiderült, Tamás volt az a személy, aki megmutatta magát a darab elején és végén. Különös hangulatot teremtett a néző számára a sok hang- és fényeffektus, kevesebb tánc volt, és hát észrevehetően rövidebb volt a második rész. Kicsit már-már ijesztő volt az előadásmód, főleg ha a díszletet vesszük figyelembe: volt itt agy, szív és a lepel, ami mögött az egyik „én” áll.

Még a táncosokat is meglepte, hogy olyan vastapsot kaptak, amit a közönség alig akart abbahagyni, az utolsó visszahívásoknál már lehetett látni a csodálkozást rajtuk, és persze az örömöt is.

-kitti-