Jó lett volna még egy kulcslyukgyűjtögető, vagy levegőben kutat ásó, jó lett volna egy másik szerelmes, aki egy kócbabát ostromol hiába, vagy még egy alak, a mondatkapkodó meg bezárhatott volna még néhány „Ne mássz fel, mert leesel!”-t az üvegbe. Akartam, hogy szülessen még mondjuk, egy kávélefőzőnő, egy dallal meszelő vagy egy mittudoménka, mert jó volt lenni ezek között a fura lények közt, akik valakire mindig nagyon hasonlítottak, csak kicsit még olyanabbak voltak…

Az előadás létrehozói zseniális egyszerűséggel vagy egyszerűnek tűnő zsenialitással vették át Lázár Ervin Buddha szomorú című kötetének gondolkodását, és írták tovább a mesék világát, mozdították meg szereplőit. A társulat úgy beszél, mint az író, csak éppen – főleg – mozdulatokkal. Nagyon izgalmas ez a produktív viszony adaptált és adaptáló közt.

Ahogy a valóság darabkáiból Lázár Ervin meséi egy kicsit lököttebb világgá állnak össze, úgy építkezik a táncelőadás a mesékből – így kap még egy gellert. Világunk nagyon konkrét mozzanatai válnak szürreálissá Lázár Ervinnél, és ezt transzponálja a Tünet Együttes társulata még eggyel feljebb: táncszínházzá.

A dolgok úgy viselkednek az előadásban, mint a mesékben. Ami Szabó Rékáék színpadára kerül, az eltorzul. Ahogy a valóságos hangszerjavítóból Lázár Ervinnél Zongora-lehangoló lesz, úgy válik meztelen férfitestből geometria vagy felszállni próbáló angyal a fényben.

És a sötét nézőtéren el tudom hinni – ahogy a meséket olvasva is –, hogy ezekből a világosban gyagyarinak és gyermekdednek sajnálható alakokból a színpadon világ épül fel, mégpedig olyan, amit nagyon lehet szeretni. Mert ezek a lehetetlen figurák igen jól belakják a színpadot, felépítenek egy világot, ami nagyon olyan, mint Lázár Ervin meséié, és azt érezzük, hogy olyan, vagy talán kicsit jobb, mint a miénk.

Nincs itt idő elgondolkodni azon, hogy ezek a figurák mitől éreztetnek meg velünk nagy igazságokat, de az biztos, hogy ezek a mesék valahogy úgy működnek, mint a tánc vagy a zene. A magam részéről Lázár Ervin meséit sokszor inkább érzem, mint értem. Figuráit elfogadom, sőt szeretem, mert olyanok, amilyenek. Fontoskodóak, undokok, hazudósak, szomorúak, s ha olyanok, akkor nagyon olyanok. S bár a történetek megmosolyogtatják, kedvesen piszkálják a szereplők furcsaságait, még sincs apelláta: úgy kell elfogadni őket, ahogy vannak, még a rácpácegresi randaságot is.