Négy nagy öreg tisztelettel, alázattal – verítékes tisztelettel és alázattal – illesztett olyan mozaikdarabkát a Táncfesztivál képébe, ami nélkül nem lehetett volna teljes, kerek egész. És nagy szívvel is… – hatalmas nagy szívvel kerekítettek.

Bozsik Yvette lélektánca mintha nem mindig találta volna a VMK színpadát az esti előadáson. Mintha néha leborult volna róla; néha kicsúszott a kezei közül az, amit nagy nehezen megmarkolt. Ehhez képest a Dubniczay-ház apró kiállítótermében könnyedén, rutinos pontossággal emeltek minket sziklaszilárd, megrendíthetetlen deszkákra.


Mivel két (szándékosan) elkülönülő részből állt az előadás, ezért én is így kezelem őket.

Patyolatfehér fellépő cipő, fehér gatya, őszes haj – és egy hatalmas nagybőgő a fekete ingujjakból kilógó kezekben. Egy aggodalmas sóhaj, fújtatás, mikor végignéz rajtunk. Mi közel ültünk a földre tett kispárnákon, mások székeken. Azt hiszem, egy pillanatra megijedt, de a következőben már belékapaszkodott társába, és játszani kezdett rajta. Bár a „társába” nem teljesen pontos. Amúgy a „belékapaszkodott” sem. Hovatovább a „játszani” sem! – Ugyanis (lehunyt szemeik mögött) táncolni kezdtek. Úgy szorította mellkasához, mint a legjobb cimborát, úgy ölelte, mint élete legvadabb szeretőjét, úgy állt ott, mint a bajtárs mellett, akire bármikor rábízná épségét. Hirtelen tökéletes biztonságban érezte magát, és észrevehetően megindult valami boldogságféle a testében. Csurgott a kezeitől egész a mellkasa belsejéig. Mert újra táncra perdülhettek – a Nagybőgő és ő.

Éjfekete cipő, fekete gatya, és egy egészen különös hangszer a fehérbe burkolt kezek szorításában. Társultak. Társultak táncban, barátságban, bajtársias harcban és örömben is.

Farkas Zoltán Batyu és Lőrinszky Attila nem csak színekben egészítették ki egymást. Izgalmas volt látni a táncot. Aztán Batyu (fehér ing) a hangszere (Wiki megsúgja) nélkül is táncolt – Palóc táncot.

De már egyébként is túl sokat írok, úgyis az a lényeg, hogy ők ott mindannyian boldogok voltak, és mi is mindannyian azok voltunk.

Az est második fele nem volt ilyen egyszerűen befogadható, ilyen egyszerűen elementárisan ható. Dresch Mihály fúvóshangszereket szólaltatott, míg Kovács Gerzson Péter… táncolt – azt hiszem, legalábbis. Tény, hogy hatalmas színpadi jelenléte van, de nehezen tudtam elvonatkoztatni attól, hogy egy nagyon ijesztő, nagyon bajuszos, nagyon zselés hajú bácsi rettentő ijesztő arcokat vág, és közben még elképesztő nyakatekert mozdulatokat is csinál. Az okosok (vittem őket előrelátóan) azt mondták, hogy ez egy ilyen izolációs technika, aminek lényege, hogy a mozdulat elindul valahol, egy gyújtópontban, és akadály nélkül végigszalad az egész testen. Ez érdekes is, de valahol nekem ott veszett el, hogy ritkán éreztem a kapcsolatot zene és mozdulat között, hiába állt egymás mellett a két művész. És az sem volt mindig eldönthető, hogy nagyon komoly akar-e lenni, vagy már inkább humoros.

Ettől (tőlem) függetlenül a levezető sörözés (cikkírás előtti kávézás) közben kiderült, hogy aki mégis befogadta, annak nagyon markánsan hatott.

Ezt kelő nappal együtt írtam, és közben azon gondolkodtam, hogy mi lenne az az érzékletes kép, ami zárhatja a nyitógondolatot, ami méltón kerekíthet. És pont ebben láttam meg, hogy a Hold sápadt arca eltűnt, és jön helyére a tűzön követelő Nap. Jön, és színpadot követel. És mindent akar. De az a méltóság, az a nyugalom nem az övé. Az a Holdvilágos éjszakáé.

Nem magyarázom.

straubbazsi
straubbazsi.blogol.hu