Az angyal motívum nem ritkaság a művészetekben. Valamivel idősebb, mint maga az ember, s valamivel tapasztaltabb, mint maga az ördög. Hogy ördög-e vagy angyal, vagy mi emberek vagyunk még ördögibbek nála is…?

Az előadás díszlete nem túlságosan bonyolult. Fehér háttér, rajta a Graffiti szó kontúrjai, amit az előadás során tölt meg színekkel egy lelkes sprickoló. Fehér a talaj, s ami még ugyancsak színt ad a látványhoz, az a szereplők jelmeze. Mainak mondható tarka utcai ruhákban teszik a dolgukat, oldalt gitárral kezében dülöngél egy mikulás, fiúk, lányok buliznak mindenféle zenékre. Nagyvárosaink kultúrhéroszai és -héroninái osztják egymást érzéssel, érzéketlenül. Magabiztosságuk és bizonytalanságaik egyaránt érzékelhető, kedvesek, jópofák, irritálóak, szépek.

Ebbe a képbe kerül bele szárnyas lényünk, s teszi a dolgát. Érzelmeket szít, buzdít és ledorongol, dörgölőzik, lázít, felemel és lesújt. Az angyalt megformáló Marcsinák Anikó személyisége elég kifejezően adja vissza szerepe kettős természetét. Szépségének démonikus ereje meggyőzően érzékelteti az öldöklő angyal figuráját, nőies finomsága pedig a megértő, segítő, kedves angyalalakét. Hogy segít-e vagy sem, számomra igazából ez az előadás egyik nagy kérdése. Úgy tűnik, mintha segítene, de közreműködése inkább probléma a többi szereplő számára. Az ő viszonyuk is vegyes vele szemben, hol elfogadják, szeretik, hol pedig látványosan a lét egy másik dimenziójába kívánják.

Az előadás igazán akkor élt számomra, amikor az egész színpadon mozogtak a szereplők. Ilyenkor nem éreztem üresjátékot, több felé lekötötték a figyelmemet. Ez különösen amiatt is volt nagyon szerencsés, mert több alkalommal a zenék választása valóban annyira magával ragadó, hogy igazából csak keveset kellett hozzátenni a látványból, s máris iszonyatosan lehetett vele hatni. Izgalmasan hatottak persze az egyéni, páros és csoportos mozgássorok is, de az egész látványa, ereje kellett ahhoz, hogy valóban szórakoztasson.

Külön bájt adott az előadásnak, ahogy megjelent Guszti bácsi is, s a maga kedvességével megpróbált együtt élni az előadással. Táncolt és énekelt, szerencsére a játszókat egyáltalán nem zökkentette ki szerepükből. Mindenesetre néhányunkat azért elgondolkodtatta, hogy valóban jó-e, ha egy ilyen előadást az utcán tartanak meg. A Hungária étterem felől egy rock and roll zenekar hangfoszlányai tették még különlegesebbé a hatást, s csak elképzelni mertem, hogy milyen lenne mindez egy elsötétített teremben fényekkel és valóban csak ide illő hangokkal. Persze valahol ez a fajta eklektikusság is része a graffiti kultúrájának – magukat művésznek nevező emberek senkivel és semmivel sem törődve, hogyan erőszakolják ránk alkotásaikat, mennyire nem tudunk megszabadulni tőlük, s megjelenésük gyakoriságához képest valóban mikor szórakoztatnak, mikor adnak valami pluszt.

Ez az előadás természetesen nem erről szólt. Befejezése és végjátéka megmaradt egységesnek, volt benne csavar, fordulat. Nem hagyott hiányérzetet maga után, teremtett olyan pillanatokat, ami miatt színházba megy az ember még akkor is, ha most a színház jött el hozzá.

Graffiti angyala, táncelőadás
Zene: Dj. Suzy
Jelmez: Lakatos Márk
Koreográfia: Ladányi Andrea és Bánki Zsolt
Fény: Jenőkék
Hang: Pavlovics Gergely

Szereplők:
Angyal: Marcsinák Anikó
Füge: Bánki Zsolt M. V.
Artúr: Holló Arnold
Matyi: Hegymegi Máté
Rita: Spaits Rita
Süni: Vámosi Judit
Sünitesó: Vámosi Máté
Iskolatáska: Domokos Péter
Bogi: Tóth Boglárka
Caramell: Kertész Zsolt
Rózsika: Csontos Noémi
Mikulás: Lahlouh Dániel

Az előadás 2008. május 21-én volt látható a veszprémi táncfesztiválon a Séd lépcső szabadtéri színpadán.