A MU Terminál olyan tánc-, és mozgásszínházi műhely, ahol a táncművészeti iskolákban végzett, fiatal táncosok egy évadon keresztül dolgoznak együtt koreográfusokkal, rendezőkkel és – a klasszikus balettől a kortárs táncon át a jógáig – különböző oktatókkal. Megadja a pályakezdők számára azt a szakmai tudást, amelyet csak a folyamatos táncképzés és a színpadi munka adhat. A MU Terminál III. – 2007/2008-as – évfolyamának tagjai: Asztalos Dóra, Gulyás Anna, Hoffman Adrienn, Horváth Adrienn, Kiss Róbert, Tuza Tamás.

Fejes Ádám: Csókol anyád, csomag nincs!

Fejes Ádám koreográfus szerint a táncelőadás kollégiumi szleng címében a remény és a reménytelenség egyszerre fogalmazódik meg. Ez az ellentmondás jellemzi legjobban jelenleg őt és a táncosokkal történő együttműködése minden pillanatát. Azt hiszem, ezzel az erővel bármilyen címet adhatnánk az előadásnak, de lehet, hogy ez csak az én véleményem. Néha úgy érzem magam a táncszínházban, mint egy csekélyértelmű medvebocs. Embertelenül nehéz szavakba önteni valamit, ami nem véletlenül nem szavakkal, hanem mozgással van ábrázolva. Fontos, hogy egy előadás (tánc) érthetően szóljon valamiről, legyen humora, és legyenek benne felismerhető, szerethető, tulajdonságokkal bíró figurák. Mármint nekem ettől izgalmas és fogyasztható egy ilyen fajta valami, „muterminálizé”.

A hat táncos szűk körben áll, összpontosít valamire, majd szétzuhan. Történik ez többször hasonlóképpen. Utolsó előtti alkalommal egy embert kilöknek a körből, utolsó alkalommal valaki – maga sem érti, miért – kívül reked. A háttérből spanyol zene szüremlik be, s ennek előterében párok mozognak, emberek állnak és néznek. Két lány heves, szenvedélyes tánca az egyre hangosabban dübörgő spanyol dalra. Egy lányra rávetül a fény, valami közeledik felé, majd a többiek felé is, közösen arrafelé táncolnak, majd onnan el, és vége is ennek az egységnek. A harmadik egységre már csak egy férfi és egy női táncos tér vissza, félmeztelenül. Néma csöndben fonódnak egymásba, törnek egymás felé és térnek ki a másik elől.

Kinyújtott, egyenesen előrelendülő karok, ég felé kapaszkodó, rámutató gesztusok, kifeszítettség jellemzik a koreográfiát. Kicsit olyan az egész, mintha a táncosok feladatokat teljesítenének, most mutatnák meg nekünk, hogy hogyan tanulnak/tak ők meg profin mozogni.

Hámor József: Terminál képek

Három beszélgető ember ül az üres térben a szünet alatt, majd az egyik int, kezdhetjük. Érkezik az első részben már megismert hat táncos, köszönnek a bentlevőknek, melegítenek, dumálgatnak. A mester kiül jobb előre egy székre, és mutatja: indulhat a próba, előadás? És a fiatalok táncolnak, rendszerint közös koreográfiát mutatnak be, közben folyamatosan figyelve a mestert. Járkálnak a színpadon, próbálgatva és fitogtatva erejüket. A háttérben ülő két idősebb, tapasztaltabb táncos (Hargitai Mariann, Katonka Zoltán) mosolyogva, kihívóan középre megy és bemutat egy sokkal profibb koreográfiát, mint amit az újoncok korábban produkáltak. Ezt követően a hat táncos párokban dolgozik. A domináns hím irányítja az eseményeket, egészen addig, amíg a mester rendre nem utasítja, helyesen megmutatva rajta egy bizonyos mozdulatsor létrehozásának profi módját. Végül teljesen felkészítve és felkészülve a hat táncos nekikezd az idősebb kettős által bemutatott koreográfia eltáncolásának, és egyre jobban belejönnek, míg csak rájuk nem hullik a sötét, s a vízzubogás elnyomja a lélegzetek hangját.

Természetes, spontánnak tűnő, emellett nyilván pillanatról pillanatra megtervezett, mégis érthető előadást hoztak létre az alkotók, íve volt és bár szavakba önteni nehéz, mégis azt hiszem, valamit éreztem, sejtettem belőle. Én, a csekély értelmű medvebocs, a XI. Tánc Fesztiválján, Veszprémben.