„Tudunk-e, akarunk-e egymásnak segíteni viszonyainkban? Vagy vödörbe dugva fejünket – homok híján – elbújunk magunk, s a világ elől. Aztán a vödörbe gyűjtött, drágakövekké változott női könnyeket püföljük elkeseredetten, már csak magunknak okozva fájdalmat. Soros és párhuzamos kapcsolatok egy adott időben. Férfiszemmel.” (Katona Gábor)

Az előadás címe Numquam, magyarul: Soha. Katona Gábor koreográfus értelmezésében a latin cím egyfajta időtlenséget ad a darabnak. Ezt igyekszik kiemelni, hangsúlyozni az összes látványelemmel, a díszlettel, fényekkel, vetítésekkel, jelmezekkel. A zene a folklórból merít, etno- és jazzelemeket is felhasználva, a Kronosz Quartet zenéjével ötvözve, uralkodó hangszer a szaxofon, de a természetes hangok is fontos szerepet játszanak (víz alatt bugyborékoló emberi beszéd, nevetés). Hangulatilag jól illeszkednek a választott zenék az előadott tartalomhoz.

Férfifej a vízzel teli fémvödörben. Majd végre kihúzza magát onnan és megszületik, szembenéz, elindul az úton. Egyhelyben fut, szalad a vödrökön. Vödrök fokozatos felfordítása, majd újbóli lefordítása, mint az ember életútjának ábrázolása, lehetőségek jönnek, mennek, vagy élünk velük, vagy nem, az idő múlik.

A színpadon sokszor párhuzamos cselekvések zajlanak, melyek erősítik, kiegészítik, ellenpontozzák egymást. Férfi és nő dominanciaharca, a behódoló fél engedelmeskedése, bábtánca vagy éppen ellenállása. Ezalatt három nő ölében három férfifej nyugszik. Egy férfi kötöz össze három nőt, akik önként vállalják ezen műveletet, majd szabadulásuk tánca alatt fényfolt vetül a hátsó vászonra, a vödörben csillogó víz az, amely a bőgő hangjának rezgésére folyamatosan változtatja alakját. Férfiak úszva közelednek kiválasztott társuk felé – közben velük együtt hal úszik át a vászon tetején – a korábban vödörbe állított/cserépbe ültetett vízinövény nők pedig remegve várják őket.

Általánosan a férfi-nő kapcsolatot ábrázolja az előadás, az örök úton levés keretei között. A közös előrejutás, boldogulás képei váltakoznak a viaskodás, egymásnak feszülés perceivel. Minden állandó mozgásban van, látszólag mi haladunk a dolgok felé úszva, kúszva, futva, valójában azok közelednek felénk feltartóztathatatlanul, végérvényesen. Az előadás Márai mottója is erre utal: „Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.” Tánc és mottó szorosan tapadnak egymáshoz, nagy erő, kisugárzás, energia árad a színpadi műből, valóban kapkodás nélkül, türelmesen, de emellett intenzíven közöl érzéseket, gondolatokat, formákat.

Az előadás végén a férfiak kimennek, s a nők egy vízzel teli akváriumban narancssárga halat hoznak a színpadra. A megvilágított víz sejtelmes, a nők kívülről jeleznek az állatnak, simogatják üvegbörtönét. A bal hátsó sarokban a férfiak ismét vödörrel a fejükön próbálnak kitörni valahonnan. Majd a férfiak eltűnnek, a nők az akvárium köré fekszenek köralakban, és a térben maradt egyetlen férfialak szétszóródott színes üvegdarabokat dobál a semmibe, a kivetítőn megjelenő kép szerint egy tóba. „Holdkelte előtt / térdére ejtett kézzel / vár, ki csak várhat.” (Basho)

(A fotók Dusa Gábor alkotásai.)