A karaván halad. Úton van. Az út lényege a nem a haladás, hanem a közösségi viszonyok alakulása, mibenléte, a bekerülés, a különállás, a feloldódás, a kitörés. És nincs mese, mindannyian részei leszünk a „nagy” karavánnak – akaratunktól függetlenül. Nagyjából így lehetne összefoglalni a Közép-Európa Táncszínház Karaván című darabjának kristálymagját. Az előadást szépen megtapsolta a közönség, de bennem hiányérzetet generált.

Nyolc táncos (Blaskó Borbála, Bora Gábor, Cserepes Gyula, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Major László, Palcsó Nóra, Virág Melinda), díszlet nélküli színpadkép, amelynek komor feketeségét csak a padlón látható világosabb sáv töri meg. A táncosokon sajátos jelmez, szinte ropogósan kemény, fehér anyagból készült, földig érő ruhák, amelyek egyben nagyon hasonlítanak egymásra, viszont mégsincs köztük két egyforma – egyiknek magas a nyaka, a másiknak kivágott, egyiken itt egy kis fekete csík, a másikon ott. Olyanok a jelmezek, mint mi – a társadalom elvárásai miatt nagyon hasonlítunk egymásra, viszont mégis individuumok vagyunk.

A darab három nagy szerkezeti egységre bomlik. Az elején kb. húsz percen keresztül néma csend van, itt derül fény a jelmez „ropogósságának” lényegére, ugyanis a sóhajtások mellett a ruhák suhogása szolgáltatja a minimális hanghatásokat. A hívójelekre a táncosok lassan elindulnak saját útjukon, egyedül és mégis közösségben. Az egyre fokozódó feszültség pedig a keleti dallamokkal átszőtt, berobbanó zenében csúcsosodik ki. Ezután a pároké a főszerep – az asszociációs lehetőség adott: előtérbe kerül a párkapcsolatok sajátos világa és varázsa –, végül a kompozíció lezárul, a zene elhal, visszatérünk a hangtalanságba, a redukált mozgások világába, a közös élménybe és börtönbe, amelyből a mű legeslegvégén kiválik egy alak.

A keretes szerkesztésű darab nem kívánt sokat markolni. A témája a közösség és az egyén viszonya. Nem is akart túlságosan sok eszközzel dolgozni, egyszerűen és befogadhatóan, szinte minimalizáltan közeledett a nézőhöz. A táncosok úgy mozogtak a térben, hogy ezáltal az élettel telt meg, izgalmas volt az összhang és a disszonancia a színpadon – mégis hiányérzettel töltött el a darab. Elsősorban talán azért, mert túl didaktikusnak, túl kiszámíthatónak tűnt, másodsorban a jelmez személytelensége miatt, amelynek lényegét értem, de nekem nem tetszett. Számomra a táncszínház egyik fontos eleme az emberi test, annak változása, szépsége, szemmel érzékelhető mozgása, az izmok feszüléséből, a lábujjak rezdüléseiből kiáradó varázs. A jelmez majd’ mindent eltakart – pedig lett volna mit megmutatnia.

Mint a felvezetőben említettem, a közönség lelkesen tapsolt az előadás végén – ez jelzi, hogy a mű elérte a célját: a nézők jól „szórakoztak”. Saját, személyes problémám, hogy napok óta olvasom Weöres Sándor A teljesség felé című könyvét, amely rendkívül részletesen körüljárja az egyén és a közösség viszonyrendszerét. A könyv megfogott, a darab nem. Tudom, a táncszínháztól nem szabad elvárni a kézzelfogható „értelmet”, de a mozgás a varázsával mégis megnyithatja a lelket. A Karaván nem volt kulcs a lelkemhez, közelített, de a kapun kívül maradt, pedig a mozgásban minden benne rejlik: „A mozgó tárgy sérthető, a mozgás sérthetetlen; az élet dolgai sérthetők, az élet sérthetetlen.” (Weöres Sándor)

KARAVÁN
Közép-Európa Táncszínház
Koreográfus: Hámor József
Előadók: Blaskó Borbála, Bora Gábor, Cserepes Gyula, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Major László, Palcsó Nóra, Virág Melinda
Jelmez: Juhász Dóra, Hámor József
Fény: Fejes Ádám, Fogarasi Zoltán
Zene: Nusrat Fateh Ali Khan, Omar Faruk Tekbilek