A szavak

- önmaguk kísértetei -

Olykor elgondolkodom a szavak csodálatos életén. Hogy mi mit jelent. Általános tapasztalatom, hogy a honi idő eltöltésével csak egyre több szóból értjük meg egymást, mivel a közösségi meghatározódások intimebbé, szegregáltabbá válnak.

A nemzetiek, balosok, kopaszok, rockerek, városiak, falusiak közösségeinek tagjai akár félszavakból is értik egymást. Mert minél több élmény tapad a szóhasználathoz, annál sűrűbbé válik tartalmilag egy-egy eleme, tehát rövidebben, tömörebben lehet kifejezni a mondanivalónkat. Ez a szabadság feladásával jár. Bandázás, szellemi-lelki gettósodás. Ilyesmi. Meg is érzi a nyelv. Vissza is húzódnak a szavak.

A diktatúra csendes és néma, igaz, előtte hangosan és harsányan ígér. Válogatlanul. Diktatúrában a szavak jelentése megváltozik. Az elismerés helyébe a kierőszakolás lép. A szavak jelentésének kierőszakolása, például. De a szavakat béklyóba törni nem lehet, így hát hallgatni fognak. Vagy sírnak. Botorkálnak. Bénává nyelik őket.

Ez persze nem vonatkozik a csetesekre, akik fájlcserélés mellett egy kis szócserélést is folytatnak. Ez a fajta kommunikáció inkább a gépek paraméter-ellenőrzésére utal; hibaüzenetek villannak fel, vagy rövid utasítások jutnak el az operátorhoz. A gépek szíve azonban nem dobog. A csetesek lelke nem dohog. Vagy nagyon is: ki akarnak törni a mátrixból, de valahogy a sötétben óvatosan előrejutva nehezen mernek ráfogni a jelentések szúrós-fájós-izgató kapaszkodóira. Egy kevéske szóval csupán.

Lassan csak a nyomtatott szavakra hallgatok. Az élőszóra nem. Bárki bármit mondhat. A szavak önmaguk kísértetei, szellemek, és életük értéktelen, mert sosem halnak meg. Megszűnik a hiányérzetes, tartalmas szótlanság. És akkor helyébe szinte észrevétlenül a gyilkos némaság lép. A demokratikus együvé tartozást, a figyelmet, a csendet kiirtja az anti-csend. Megkülönböztetni őket már csak akkor lehet, ha bennük vagyunk, vagy bennünk vannak, mint a vírusok…


Várnai László

Rovat: