Az öcsi meg én…

- színházba megyünk az idén -

Rájöttem, hogy miért jönnek be jobban az operettek nekem, mint a musicalek – annak ellenére, hogy ez így elég ódivatúan hangozhat. Szóval az operettekkel az a helyzet, hogy nem akarnak többnek látszani, mint amik: tinglitangli kis nyáresti bohóságok. Ezzel szemben a musicalek gyakran próbálják iszonyatosan fajsúlyosnak eladni magukat, de csak ritkán valósul meg a fajsúly. Összegezve az operett becsületesebb műfaj a musicalnél (szidalmazó leveleket kérjük a főszerkesztőnek továbbítani).

Az Én és a kisöcsém nyelvi illemet sutba vágó címe ellenére Eisemann Minhály és Szilágyi László egyik legismertebb alkotása. A Fiatalság bolondság után ez a produkció eleveníti fel az operett békebeli műfaját a Petőfi Színházban, és egyben ez az évadzáró bemutató is. Rendezője Pozsgai Zsolt, aki szerzőként már többször is bemutatkozott a Petőfiben (Kölyök, 2002; Hókirálynő, 2006).

A darab története nem túl bonyolult, de igencsak megbonyolított: a tápszergyáros önfejű lánya megleckézteti a kötöttségektől való félelmét nőgyűlöletnek álcázó milliomosfit, minek kapcsán menthetetlenül egymásba szeretnek. Közben persze van álruhaöltés, névcsere, magánnyomozás, velencei társasút, gondolázás – ami mind-mind csak összekuszálja a szálakat és főként a beteljesülésre váló szülők idegrendszerét –, viszont mindenki lépten-nyomon dalra fakad, így a közönség nagyon elégedett lehet.

Maga az előadás felemás képet mutat. A legszimpatikusabb vonása az, hogy a szereplők élvezik a darabot, ami mindig jó út a sikerhez. Általában a színpadi háttér is nagyon jól érvényesül, a díszlet egyes elemeinek kivetítése igen jó ötletnek bizonyult. Ugyanakkor vannak dramaturgiai, rendezői és színészi hibák is, melyek nehezebben élvezhetővé teszik a művet.

A legfontosabb probléma talán az, hogy a produkció egyfajta jutalomjátékként működik a benne résztvevők számára. Az operettek esetében ugyanis néhány olyan dal van csak, ami szigorúan a fő cselekményszálhoz kötődik, a többit innen-onnan szemezgetik össze a készítők. Jelen esetben a végrehajtót alakító epizodistán, Vajda Károlyon kívül mindenki kapott legalább egy komolyabb éneklési lehetőséget. Az előadás ettől sajnos kicsit hosszú és vontatott lett, főleg az előkészítő-bevezető rész nyúlik el, és nagyon lassan bontakozik ki az érdemi történet. Ez elsősorban az első felvonásra ült rá: a szünetben nem éreztem úgy, hogy egy hűdenagyon önfeledt élményben volt éppen részem…

Néha a dalok szereplőkhöz való társítása is enyhén szólva meglepőnek bizonyult. Hogy csak egy példát (a legfájóbbat) emeljem ki: a „Maga nős ember, vagy boldog…” refrénkezdetű slágert, ami szövege alapján egyértelműen férfi-nő duett, három férfi énekli el – ami legalábbis megkérdőjelezi szexuális preferenciáikat. Ezt az érzést csak fokozza majd később, amikor kettejük (a két magánnyomozó) között enyhe féltékenységi jelenetek zajlanak…

De ha már itt tartok, és úgyis csapongok, hadd dicsérjem meg mindjárt a nyomozókat alakító Máté P. Gábort és Tóth Loont. Ők ketten kiválóan hozták Sas és Vas bohózati figuráit, játszottak mindennel, amivel csak lehet – a színpadhoz közelebb elhelyezkedő szerencsések szerint még a mimikájuk is fergeteges volt: a közönség gyakorlatilag dőlt is a nevetéstől, amint a színpadra léptek. Annál siralmasabbak voltak viszont a Bözsi (Terescsik Eszter) alakjára épített tápszeres bohóckodások, amik kábé a Szeszélyes évszakok legrosszabb pillanatait idézték…

Problémám volt még a történet idejével is – már azzal, hogy pontosan mikor is játszódik ez az egész. Az a baj, hogy az operett a múlt század első felének a műfaja. Nem is nagyon játszódhat máskor, mint ekkor, hiszen nem reális, hogy ma lakájok szaladgáljanak, akik hercegi, grófi házaknál való szolgálatukra emlékeznek nosztalgiával, meg Velence sem úgy romantikus ma már. Egy operettet mai szcénába ültetni olyan lenne, mint a Hyppolit, a lakájt modernizálni… Pozsgai Zsolt nem is ilyen elvetemült, és általában véve megtartja a századelő hangulatát, de néhány kiszólás (pl. amikor Nyirkó István a lakóparkjait említi, ami már csak azért is anakronisztikus, mivel egy lakóparkban nem a háztulajdonos bérlői laknak – az a bérház), „kikacsintás” elbizonytalanítja ezt és egyben a nézőt is…

A kivetítő használatát fentebb dicsértem, de egy ponton ez is nagyon zavaró volt: a fiúnak öltözött Kató (Halas Adelaida) egy dalánál egyszerre kellett volna rá és a vásznon futó képsorra figyelnünk. Ez egy furcsa, szemtengely-ferdüléses állapotban talán megoldható lett volna, de a feladat egyszerű földi halandók képességeit sajnos meghaladta (kaméleonok előnyben).

Mit mondhatnék még hát? Ez az előadás olyan volt, mint az egész évad: hullámzó minőségű, leginkább a közönség igényeit kiszolgálni kívánó, de még arra sem mindig képes… Hát kíváncsian várjuk az új évadot, a megújulást, a spirituszt! Addig is pedig mindenkit azzal bíztatnék, hogy (reméljük, itt már a jövőre való utalásféleképpen) a második felvonás tényleg jobb…

Rovat: