A véletlen műve volt, hogy megismertem Vastag Richárdot. Hihetetlen személyiség, és ezek nem csak szavak. Néptáncot oktat, ami számára nem egyszerű munka, hanem az élete. 25 éves, és mégis próbál az archaikus kultúra szerint élni, számára nem ciki magyarnak lenni. Minél több időt töltöttem vele, annál biztosabb lettem elhatározásomban: meg kellene mutatni mindenkinek, hogy vannak még olyan emberek, akik büszkék magyarságukra és nem a mókuskerékben hajtanak. De a többit inkább mondja el ő…

Index: – Hogyan találkoztál először a néptánccal?

Vastag Richárd: – Általános iskolában volt egy tánc, amit az unokatestvérem tanított be. Az egyik fiú hirtelen megbetegedett, és akkor szóltak, hogy nem mennék-e én helyettesíteni – és megpróbáltam. Nem csak diákok táncoltak, hanem a fele banda egy néptánc együttesbe tartozott. Az együttesvezető aztán megkérdezte, nincs-e kedvünk csatlakozni hozzájuk, és persze volt, hiszen nagyon jó hangulatot csináltak mindig próbák alatt, és ez tetszett nekem. Persze 15 évesen nem tartottam fontosnak a néptáncot, csak a lányok miatt jártunk el próbálni. Később azonban egyre jobban kialakult bennem ennek a művészetnek a szeretete.

Index: – Nem szerettél volna inkább modern vagy standard táncos lenni?

VR: – Soha! Az nem az én világom. A néptáncnak hatalmas értéktartalma van. A standard tánchoz nagy mozgáskoordináció szükséges, így a „hátrányosabb helyzetű” emberek eleve ki vannak zárva belőle. A néptánc nem zárja ki a túlsúlyos, vézna, magas, alacsony fiatalokat. Ráadásul ez létező kultúra a mai napig – bár Magyarországon inkább a kihalás szélén van, zenészek sincsenek már lassan. Ennek ellenére mindenki megtalálhatja benne az örömöt. Természetesen az identitástudatot is erősíti, de ez egy másik kérdés.

Index: – Szóval neked fontos a hovatartozás kérdése. Mesélnél erről bővebben?

VR: – Az a szemléletem, hogy egy magyar ember ismerje a saját kultúráját. Legalább egy táncot tudjon eltáncolni, egy népdalt tudjon elénekelni, és számára ez legyen fontos, természetes dolog. Fiatalokkal nagyon sokat megyünk fesztiválokra. Egyszer elhívtak minket este bulizni egy külföldi út során, és hát persze, hogy elmentünk a diszkóba, hiszen a 18 éves fiatalok hol máshol érezhetnék jól magukat? Aztán mondták, hogy este fellépünk. Mindenki csodálkozott: leállították a zenét, beállt az a 12 pár magyar lány és fiú, és táncoltunk. A törökök és az olaszok hihetetlenül értékelték. Éjfél után pedig abbahagyták ezt a diszkózenét, és berakták a török népzenét. 18–20 éves fiatalok elkezdték a saját táncukat táncolni, és jól érezték magukat a kultúrájukban. Nálunk pedig pont a fordítottja figyelhető meg.

Index: – Szerinted próbálják megakadályozni, hogy teljesen eltűnjenek a néphagyományaink?

VR: – Már csak néhány néptánc-pedagógus és táncos küzd az ellen, hogy kivesszen minden olyan népi elem, ami még megvan. Úgy gondolom, hogy nyugaton már eltűnt ez a fajta kultúra, de nekünk még megvan, és küzdeni kell érte. Fontos a megőrzése, mert ha nem ezt tesszük, akkor elveszik, és mi marad? Az űr! Nehéz ezt az emberekkel megértetni. Ahhoz, hogy egy táncos fiatal eszerint éljen és gondolkozzon, nagyon hosszú időnek kell eltelnie.

Index: – Tehát te a megőrzés szellemében oktatod a diákjaidat.

VR: – Mi már óvodás korban elkezdjük erre a gyerekeket nevelni: játékokat és énekeket tanulunk, aztán alsó osztálytól már egy kicsit komolyabb szinten. Saját tájegységeiknek a táncát is meg kell tanulniuk. Jelen esetben itt, Veszprémben, nagyon nehéz, hiszen itt nem gyűjtöttek népdalokat sem. A népdalgyűjtők – pl. Kodály Zoltán és Bartók Béla – ide nagyon keveset jöttek. A közelben viszont – Bakonybélben és Zircen – rengeteget gyűjtöttek, de néptáncot sajnos nem. Ezért nehéz itt oktatni, de a környező megyék táncait szokás megtanítani a fiataloknak. Mire felnőnek, remélhetőleg eszerint a gondolatmenet szerint élik az életüket. Nem is az a cél, hogy a néptáncot tanítsuk, hanem olyan érzést adjunk, ami végigkísér majd az életeden.

Index: – Miért döntöttél úgy, hogy oktató leszel?

VR: – Rám szakadt! Mindenféle együttesben megfordultam, úgymond kalandos utakon jártam. Egyszer az akkori együttesvezetőm (Kovács Norbert) mondta azt: „Ricsi, kellene táncot tanítani.” Én meg néztem, hogy most akkor hogyan és kinek? Hát egy gyerekcsoportnak kellett tanítanom, és mikor belekezdtem, nagyon jól éreztem magam. Jó érzés volt átadni mindazt, amit én is tudok. Aztán szépen lassan az egyből két csoport lett, aztán három, négy… most meg már nem is számolom, körülbelül 350 gyereket tanítok. 2002-ben ismét megkeresett Norbi azzal, hogy szeretne felnőtt együttest átadni, és azóta vagyok a nagy együttes vezetője is. Most már az is cél, hogy ennek utánpótlása legyen. Bár ez egyik napról a másikra nem megy, hiszen küzdeni kell (főleg a szülőkkel); el kell fogadni, hogy különböző generációk vannak, és nehéz a pubertás korú fiatalokkal is.

Index: – Elmesélnéd, hogy pontosan hol tanítasz és hány együttes „főnöke” vagy?

VR: – Veszprémben a HEMO biztosít helyet egy táncegyüttesnek, ami nem az enyém, csak szoktam néha ott is tanítani. Aztán sok helyre hívnak: voltam Sopronban, Székesfehérváron, Székelykeresztúron, és hadd ne soroljam fel. Úgymond koreográfusként is dolgozom, de nem szoktam magam így hívni. Jelenleg két tánccsoportom van, az egyik Ajkán működik (Apta táncegylet), ott vagyok 2002 óta; és lassan egy éve csinálom Zircen. Most jönne az a kérdés: hogyan lehet ennyi mindent összeegyeztetni? Ügyesnek kell lenni és kitartónak! Az ember mindig próbál megfelelni, és eddig nekem sikerült is. Majd akkor lesz igazán jó, ha a két együttessel tudok közösen műsorokat, előadásokat csinálni. Végül is már működik is, mert a zirci csoport fiú-létszámtúltengésben szenved, és Ajkáról szoktam partnert hozni nekik, amikor van egy fellépés. Ez nem problémás, mert az ajkaiakat gyerek koruk óta én tanítom és nagyon fejlett szinten vannak. Megnézik a táncot és másodjára már tudják is. Na jó, azért még van mit dolgozni velük, de nagyon ügyesek.

folyt. köv.


Ani
annni@citromail.hu