A helyi illetőségű Kovács Attila – Asztalos István szerzőpáros cca. másfél évtizeddel ezelőtt számos musicallel gyarapította a honi színházi repertoárt, bár tevékenységük nagyrészt megmaradt veszprémi sajátosságnak. Ezt a hőskorszakot elevenítette fel Vándorfi László rendező-színiigazgató, mikor műsorra tűzte a Kinizsi Pál című opuszt – ami, ha minden igaz, csak első a sorban, és ezután következnek majd a további klasszikusok is.

Eredetileg a (valószínűleg legismertebb) Börtönmusical bemutatója lett tervbe véve, de ezt felülírta az élet, konkrétan a Reneszánsz Éve-mozgalom, aminek kapcsán mégiscsak stílszerűbb volt egy félig-meddig reneszánsz kori hős meg- és felelevenítése. Hát így került Kinizsi a Pannon Várszínházba – egyelőre csak egy előadás erejéig, de visszatér még közénk a 2008–2009-es évadban.

Van ez a mondás a mi kutyánk kölykéről, hogy ugye azt csak szőrmentén simogatjuk, mivel minden hibájával együtt is kedves a szívünknek, és most éppen ez a fennforgás: veszprémi darab, veszprémi színház, veszprémi kritikus – értik? A jelen közmondásosság már csak a kutyafejű, toportyánlelkű törökök érintettsége miatt is megállja a helyét… Az előrebocsátás egyik apropója heveny (és unalomig ismert) mjuzikelallergiám, ami sajnos idővel sem javult, sőt! Nyilván most dúlnak bennem az ellenkező előjelű indulatok (kész kupleráj a kritikus lelke). Nohát, akkor nagy levegő, és cukahara a sötétbe…

Hát, számomra két és fél órányi komoly mentális erőpróbát jelentett végignézni a szóban forgó előadást, de nézőtársaim többsége nem osztozott megpróbáltatásaimban, hanem nagyrészt önfeledten élvezte a darabot (ami számukra és az alkotók számára is mindenképpen szerencsés fejleménynek mondható). Hiába, no, a műítészek gyakran haragoszöld szemüvegen (vagy üvegszemen?) keresztül nézik a művészvilág termékeit – amolyan esztétikai buborékba zárva élünk, ami sok élvezettől foszthatja meg az embert.

A mű házi műfajdefiníciója szerint „derűs musical”, és valóban nagyon erős nyomást igyekszik gyakorolni az előadás a befogadóra, hogy lehetőség szerint röhögje (mosolyogja, röhincsélje, kacagja, stb.) végig minden egyes percét. Ez viszont azzal a mellékes következménnyel is jár, hogy a produkció gyakran önmaga paródiájává válik, amikor a lírai betétek vagy éppen tragikus pillanatok alatt is bohóckodnak néhányan a háttérben. Szóval ez végül is valamiféle történelmi musical-bohózattá áll össze, de a háromtagú, jobb híján működő műfajkategóriák már eleve gyanúsak…

A káoszt fokozza, hogy az amúgy is emberes Kinizsi-mondakört Asztalos István a darab cselekményében megbolondította néhány egyéb Mátyás királyhoz kötődő történettel (a király lustái- , az okos lány- , etc.), ami nem baj, hiszen legalább van sikerélmény, amikor ráismerünk a sztorikra, de a drámai feszültség érdekében negatív hősökre meg gyanús gyermekkori utalásokra is szükség volt, így a végén már teljes képtelenség megmondani, hogy mi a történelmi tény, mi a népi hagyomány és mi az írói fikció. Nekem ilyen szempontból a legdurvább az a visszaemlékezés-jelenet volt, amikor a huszonéves Kinizsi egy csecsemőkori (!!!) traumát idéz fel, minek kapcsán feltűnik egy rejtélyes, tulipánhagyma alakú turbánt viselő török deszantalakulat, akik valahogy Észak-Erdélybe (vagy éppen a Balaton-felvidékre – K. születéséről ugyanis viszonylag kevés infónk van) teleportáltak csak azért, hogy orvul lemészárolják hősünk szülőanyját. Száz évvel később ezek a kommandósok már nem szúrnának szemet, de a 15. század közepén még illene néhányszáz kilométerrel délebbre randalírozniuk…

A görkorcsolyázó bálna szürrealitását súrolja az a jelenet, amikor látjuk, hogy Kinizsi a kenyérmezei csatában hogyan mészárol le a távolba révedő tekintettel, két pallost (!!!) forgatva egy halom (hat darab) törököt, majd hulláik fölött szerelmes dalra fakad, miszerint az ő egyetlen célja Magyar Benigna. Egyedül tekintete maradt konzekvens: továbbra is a távolba révedt… Az meg már csak hab a tortán, hogy a (gondolom) gazdasági szükségszerűség diktátumának engedve Kiss T. István egy személyben alakítja Pál és Benigna apukáját, ami ad némi vérfertőző bukét kettejük bimbózó kapcsolatának…

Félre ne értsék: nincs nekem bajom a vidámsággal meg a móka-kacagással, de itt érzésem szerint a poénvadászat minden más rovására ment („értem én a tréfát, csak nem szeretem”). Az igazán működőképes komikus részek a commedia dell’arte hagyományait felelevenítő, vaskos vásári tréfa típusú jelenetek, intermezzók voltak – na, ez illik a reneszánsz évéhez. Ami ilyen szempontból nagyon tetszett, az az udvari bolond (valójában persze álruhás Mátyás király) dala volt a második felvonásban. Egyed Brigitta karaktere (Titusz) is lehetett volna egy ebbe a koncepcióba illeszkedő clown-figura, de valamiért a jelmeztervező (Justin Júlia) úgy látta helyesnek, hogy őt egy afféle poszt-punk (vagy pre-apokaliptikus) bőrszerkóba öltöztesse, majd ehhez illeszkedve elkezdte nyomni a cső-helló típusú, kukacozós poénokat, és innentől kezdve szétesett az ígéretes figura. Ez nem akadályozta meg a mellettem székelő EB fanklubot, hogy sikoltozva kacagjanak már akkor, amikor megpillantották a színpad közelében…

Ha már jelmezek: valaki árulja el nekem, legyen szíves, hogy melyik reneszánszban volt divat a hátul hosszú, elöl térd fölé érő női ruha? Személy szerint én azt gyanítom, hogy az ilyen nemhogy a 15. században, de soha nem jött divatba… Az viszont tuti, hogy Mátyás lazán záratta volna kalodába azokat a ledér nőszemélyeket, akik ország-világ előtt a térdüket mutogatják!

A darab érzelmi csúcspontja azonban kétségkívül az volt, amikor Kinizsi leszúrta a gonosz, Benignasanyargató antilovag (Darth Wadernek azért nem mondanám) Holubárt, és az egyik kiskorú nézőközönség félhangosan megjegyezte, hogy „mellészúrt”, ami mellesleg fedte is a valóságot, hiszen ez egy színielőadás, nem pedig horror reality show. Na, ez a poén biztosan ült – én innentől fizetnék egy jó ritmusérzékű gyereknek, hogy minden előadáson nyögje be! Ha már a leszúrásnál tartunk: az is tetszett, hogy a végelszámolásnál nem volt szépelgés meg lacafaca, hanem (a népmesék logikáját követve) a gonoszoknak pusztulniuk kellett, és pássz!

No, ha mindent összevetünk, leszögezhetjük, hogy a Pannon Várszínház Kinizsi Pálja egy nem túl izgalmas, néhol zavaros musical rengeteg poénkodással fűszerezve. Az ilyentől én személy szerint herótot kapok, és biztos legalább annyi ősz hajszálam lett a műélvezet folyamán, mintha ennyi ideig kezeltek volna a L’art pour l’art társulat gerontopresszionátorának öregítő sugarával, szóval én nem adnék névnapi ajándékként KP jegyet ismerőseimnek – ugyanakkor a közönség túlnyomó többsége tombolva őrjöngött az előadás végén, és negyed órán keresztül tapsolt. Mit mondhatnék még? Én örülök a sikernek is, és sok hasonlót kívánok, hiszen ez azért mégiscsak a mi kutyánké, ez a Reneszánsz Kölyök!