Egy dunántúli kaktuszról

- avagy pannon földbe vetett mediterrán bohózat -

Ki tudná megmondani, miért, de igazán vérbő, önfeledten röhejes bohózatok mediterrán szerzők tollából szoktak születni… A magyar komédia legjobb esetben is keserédes – persze ettől még tud elementáris erejű lenni –, mindig van benne valami, amitől kicsit sírhatnékja is támad az embernek. Nohát, A kaktusz virága nem magyar bohózat, ellenben francia, Pierre Barillet és Jean Pierre Grédy műve.

Ez már csak azért is meglepő lehet, mert mindenki az amerikai filmváltozatot ismeri (ebből is), igaz, hogy ilyesmi, teszemazt, Molnár Ferenccel is megesett „egy-kettő-három” alkalommal… Szóval Walter Matthaura és Ingrid Bergmanra emlékszik többségünk, mivel mostoha közönség vagyunk – vagy sokan még rájuk se, mert annyira mostohák.

Az viszont már tősgyökeres magyar virtus, hogy az amúgy is sikeres „kis nyáresti könnyűket” szeretjük még megfűszerezni néhány röpke betétdallal, hátha a színészi játék nem viszi el a darabot, akkor legalább a slágerek legyenek népszerűek. Nádas Gábor és Szenes Iván a felelősek ez esetben az operettesítésért (vagy trendibben fogalmazva musicalesítésért). Mondjuk, ők legalább minőségi tejszínhabban utaznak…

És hogy mindez miért aktuális? Természetesen a Pannon Várszínház míján, hiszen ez az évad utolsó bérletes bemutatója az intézményben. A készítői stábban nem vár ránk túl sok meglepetés: rendező Vándorfi László, díszlet Kovács Yvette Alida, jelmez Justin Júlia, koreográfus Bóbis László – és a recept is a szokásosnak tűnik: ismerős cím, közönségbarát darab, sok zene meg tinci-tánci.

Ami viszont meglepi: a szokásos főszereplőgárda a második vonalba szorul, és előtérbe lépnek az eddigi örök másodhegedűsök! És azt kell mondjam, ez a nyitás nagyon sokat használ az előadásnak. Egyébként is az a legfőbb baj a Pannon Várszínházzal, hogy az erőforrások szűkössége miatt a bemutatók többségében túlzottan sok a hasonló vonás, így ideje volt már legalább abból a szempontból újítani, hogy legalább ne mindig ugyanazok az arcok tűnjenek fel a főszerepekben! Most sem történt radikális változás, de ez is valami elsőre…

Arról meg aztán nem is beszélve, hogy Koscsisák András kiemelése meg is hozta a maga gyümölcsét. Persze azzal kellene kezdenem, hogy az előadás első fél órájában iszonyatosan szenvedtem. A nyitójelenetben Hatás Andrea most nem gyakorolt túl pozitív hatást rám (ej, de magas fokú nyelvi humor szintjén bírok én néha leledzeni!), mivel erősen él bennem az a hit, hogy a kissé butuska, enyhén üresfejű, szőke hölgyek nem biztos, hogy hülyén nyávognak is. (Ha nagyon gonosz akarnék lenni, még azt is felidézhetném, hogy Goldie Hawn, akinek ez a karakter volt az első nagyjátékfilmes szerepe, rögtön Oscar-díjat kapott az alakításáért… Még jó, hogy nem vagyok gonosz…) Tehát némileg intenzív volt a ripacskodás a mű elején, és ebben bizony Zayzon Csaba is Hatás Andrea partnere volt.

Aztán telt-múlt az idő, és az első felvonás második felében azon vettem észre magamat, hogy egyre jobban élvezem az előadást. Nem állítanám magabiztosan, hogy a betétdalok puhították meg keményre cserződött, éjfekete kritikusi lelkemet (ez most eufémizmus volt, de lehetett volna irónia is), inkább azt gyanítom, hogy a fentebb megemlegetett Koscsisák András nagyon jól eltalált játéka tette rám ezt a hatást. Vicces volt, de erőlködés nélkül, nagyon jó érzékkel helyezte el a hangsúlyokat, ültek a poénjai – igazán meghálálta Vándorfi László bizalmát.

Érdekes „kiegészítője” volt a kaktuszként a címben szereplő Kovács Ágnes Magdolna, akinek néha kicsit ugyan esetlen a színpadi megjelenése, mégis van benne valami megragadó báj. Ingrid Bergman hideg, skandináv szépsége helyett amolyan hosszúcombú (komolyan mondom, félelmetes, mennyi lába van), lefojtott libidójú szexitanítónéni-stílust hozott magával. Kettejük párosát egészítette ki Molnár Ervin, a komik (vagy akármi is legyen a komika hímnemű párja), akinek szintén voltak meggyőző felvillanásai, de az „esetlen báj” kifejezés rá is alkalmazható. Néha túlzottan erőltetett volt a lazasága, egyszerűen sok volt a jópofaság. Ez jobban működött, amikor Koscsisák Andrással együtt jelent meg, mintegy az ő paródiájaként, de önállóan nem mindig működött.

Végső soron viszont, amikor jött a varázslat, akkor berántott a produkció, és Hatás Andrea meg Zayzon Csaba is feljavultak, meg a kajláskodás sem zavart már, mert egyszerűen élni kezdett a darab, és egyértelműen utat talált a bohózatreceptoraimhoz (ahogy ez a többi néző esetében is érvényesült). A legjobb pedig az, hogy a szünet sem vetett véget a fílingnek, nem volt törés – onnantól kezdve, hogy 30–40 perc alatt utat találtunk egymáshoz A kaktusz virága és én, már nem volt megállás…

Zanzásítva a fennmaradó észrevételeket: a díszlet szerencsére újszerű volt és ötletes, a jelmezek megfelelően jelmezszerűnek tűntek, a koreográfia volt vicces, de néha kissé primitívnek látszó is, és sajnos Soós Melinda nem lesz a végzet asszonya, mert nincs meg neki az alkata hozzá (persze, a színház varázslat, de megvannak a maga korlátai). Őt tényleg nagyon sajnálom ilyen szempontból, mert tehetséges táncosnak gondolom (már amennyire én értek ehhez), de akkor is úgy néz ki, mint egy gyereklány, és nagyon nem nősténydémon típusú karakter, ahogy nem is a Sors asszonya…

Rovat: