Charlie Wilson háborúja

- komplex, ahogy kell -

Az összetett hidegháború és három összetett történelmi figura mögé álló öt elismerten – Oscar-, Emmy-, Tony-, Golden Globe, Satöbbi Díjas – összetett filmes személyiség meglehetősen sokrétű politikai szatírája. Bizakodhatunk: ennek csak nem lehet rossz vége! Kattintson.

Az első a sorban Aaron - „a bürokrácia mesemondója” – Sorkin. Leginkább az ő szellemes tollának köszönheti a film a feszes tempót, a tökéletes korrajzot, a pergő, zsiványul csattanó dialógusokat, a fanyar humort, a kivételesen zseniális jeleneteket, azt, hogy a csontszáraz politika élvezhetővé válik az attól idegenkedő, tisztes távolságot tartó nézőknek is. Nevéhez tartoznak még: Az elnök emberei sikersorozat, az Egy becsületbeli ügy tárgyalótermi katonadrámája és a Szerelem a Fehér Házban is.

Második Mike – „nem félünk a farkastól” – Nichols. A komikusként kezdő, színdarab és filmrendező már az összes létező filmes díjat bezsebelte, illetve polcára helyezte – szépen egymás mellé. Már az első filmrendezése, a Nem félünk a farkastól Oscar-jelölt volt. Továbbá, teljesség nélkül: A 22-es csapdája, Testi kapcsolatok, Silkwood, Dolgozó lány, Madárfészek, Közelebb, A nemzet színe-java stb. (Személyes zárójelben mondom: a Közelebb romantikusban a legnagyobb – már ha romantikus egyáltalán.)

Párban folytatva: Charlie – „sok dögös, formás mellű titkárnőm volt, Angyaloknak hívtam őket” – Wilson és Tom – „szeretem a csokis bon-bont – Hanks. Tom meglepő módon élvezettel lubickol a hedonista, piás, alkalmi kábítószer-élvező, szexista, professzionális lobbista képviselő Charlie szerepében. Charlie a nyolcvanas évek elején figyelt fel az Afganisztán szovjet megszállása folytán kialakult helyzetre, miszerint ha a felkelőket támogatnák, le tudnák rázni a kommunista rabigát. Menten neki is látott a lobbizásnak, azoknak és ott, ahol kellett. De hiába a tehetsége, magában nem jutott volna sokra.

A hölgy duó Joanne – „Amerika hatodik leggazdagabb nője” – Herring és Julia – „micsoda nő” – Roberts. Joanne Herrings elkötelezetten vallásos, jobb oldali közszereplő, és pont eléggé antikommunista ahhoz, hogy érdekelje az ügy – mellesleg Charlie alkalmi szeretője is. Roberts rutinosan hozza a figurát.

Végül Gust – „maga vagyok a ’80-as évek” – Avrakotos és Philip – „nem igaz” – Seymour – „én vagyok maga a ’80-as évek” – Hoffman. Gust balhés görög-amerikai CIA ügynökként cinikusan bírálja Amerika nem létező afganisztáni külpolitikáját. Sok hasznos kapcsolattal és összeköttetéssel ő az, aki teljessé teszi a szokatlan csapatot. Philip Seymour Hoffmann konkrétan brillírozik! Remekül áll neki az öltönyös, szemüveges, pocakos ügynök szerep. Közös jeleneteik Tom Hanks-szel magukkal ragadók.

Igen, egyébként igaz történet is. Valahol ez csapja leginkább arcul a nézőt, hogy a politika nem egy misztikus, elvont valami, hanem igazi emberek, kulcs- és kevésbé kulcsszemélyiségek masszaszerű intézménye. És mégiscsak képes lehet hógolyó-lavinát elindítani. Képes lehet három ember arra, hogy Amerika kezdetben ötmillió dolláros titkos katonai támogatását egy milliárdosra növelje, ezzel eldöntve a hidegháborút és felszabadítva Afganisztánt a Vörös Hadsereg kilenc évig tartó elnyomása alól. Ahogy mások aztán képesek lehetnek „elcseszni a végjátékot” – Charlie Wilson mondta így.

Gust Avrakotos pezsgőbontás közben emleget egy Zen mestert, aki történeteiben minden dolog, esemény viszonylagosságára világított rá. Bármi is történt, ő csak azt mondta: „Majd meglátjuk!”. Akkor ünnepeltek, aztán valahogy csak jöttek az iszlám szélsőségesek Oszama bin Ladennel az élcsoportban, ahogy szeptember 11. is dátum lett a világtörténelemben.

És hogy hol cseszték el? (Mert elcseszték, és azért ezt vászonra vinni nem olyan volt Amerikától, mint amikor a – legendásan rossz – Pókember háromban a „szuperhős” beugrik a teljes képernyős zászló elé.)

Hát, szerintem, nézze meg a filmet, aztán „majd meglátjuk”.

straubbazsi
straubbazsi@gmail.com

Rovat: