Megjött a bakterház

- premier a Petőfiben -

Az Indul a bakterház örök sikerét valószínűleg az biztosítja, hogy két fontos hatáselem találkozik benne: a talpraesett, furfangos gyerekhős és a vasút. Az előbbi már a népmeséknek is fontos eleme (v.ö. legkisebb királyfi), az utóbbi meg a szépirodalomban futott be, de már az első nyilvános filmvetítés is egy vonat érkezését ábrázoló képsor volt…

Szóval Rideg Sándor nagyon ráérzett valamire ezzel a regényével. Állítólag ő maga is amolyan „népi hős” típusú figura volt, mint egy afféle nagyra nőtt Ábel a rengetegben. Természetes, hogy az ilyen irodalmi alapanyag filmvászonra (vagy legalábbis tévéképernyőre) kívánkozik – ami be is teljesedett 1979-ben. Aztán jöhet a többi feldolgozás, no meg a félhivatalos folytatások.

Kis magyar sikertörténetünk 2003-ban érkezett el a színház világába, mikor is a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház műsorára tűzte a regényből készült darabot. A mostani, Petőfi színházas verziónak annyi köze van az öt évvel ezelőtt színpadra került előadáshoz, hogy innen „örököltük” a rendezőt, Bereményi Gézát és a baktert, Eperjes Károlyt.

Mondhatjuk, jelen esetben determinált a közönségsiker. Ha a sztárfilmelőzmény, a sztárrendező és a sztárvasutas nem lettek volna elegek, kaptunk még egy sztárkiscsillagot is Utasi Árpád személyében, aki annyira édes mesemondó gyermek, hogy már tehetségkutató műsort is nyert. Hát ezek után merjük ne szeretni az Indul a bakterházat – ami nem mellesleg a színház új vezetésének debütáló produkciója, hiszen ebben az évadban ez az egyetlen előadás, amit ők találtak ki, és nem elődeiktől örököltek.

De nincs is okunk panaszkodni egyébként, mert amit kapunk, az hozza a várható színvonalat, sőt… A sajtóbemutató és a premier abban volt különleges, hogy a kettős szereposztásban játszott Regős Bendegúz mindkét megformálójával megismerkedhettünk, hiszen az egyik felvonásban a helyi illetőségű Őri Ádám, a másikban pedig a fentebb említett Utasi Árpád alakította a karaktert. Szimpatikus ötlet volt ez a készítők részéről: nem is elsősorban az összehasonlítás miatt, hanem mert így a debütáláskor, ezeken a stratégiai előadásokon mindkét gyerekszínész megmutathatta magát.

A produkció pontosan azt a közönségbarát, önfeledt szórakoztatást nyújtja, amit az előzmények ismeretében elvárhatunk tőle. A sajtóbemutató közönsége érezhetően szórakozni vágyott, fogékony volt a mű humorára, és a rendezői és színészi megoldások be is teljesítették az előzetes várakozásokat. A legjobb az volt az előadásban, hogy csak ritkán lehetett utánérzésünk a filmes verzió kapcsán – egyedi karakterek formálódtak ki, másként ültek a poénok. Különösen nagy érdeme volt ebben Eperjes Károlynak, aki magához képest is tudott újítani, illetve a filmben játszó Koltai Róbert bakterjétől is elvonatkoztatott.

Őri Ádám igen talpraesett Bendegúza jól teremtette meg a mű sajátos atmoszféráját, de Utasi Árpád játékából hiányzott az az erő, ami ugyanezt a hatást megerősítette volna. Ez főként abból fakadt, hogy (elsősorban hangerőproblémák miatt) alig lehetett a szövegét érteni – bár mentségére szóljon, hogy a második felvonásban Bendegúz meglehetősen háttérbe szorul, és nehéz is azt a helyzetet kezelni, amikor menet közben kell felváltani egy színésztársat. Meggyőződésem, hogy azok, akik olyan előadást néznek majd meg, amelyikben elejétől ő játszik, ugyanúgy élvezni fogják a darabot, mint akiknek Őri Ádám játékában lesz majd részük.

A „tősgyökeres” veszprémi színészek ugyancsak kitettek magukért, a fontosabb szerepekben megjelenő Meszléry Judit (Banya) és Kőrösi Csaba (Patás) abszolút egyenrangú partnerei voltak a főszereplőknek. A Csámpás Rozit alakító Dobra Máriával viszont volt némi problémám, mert nekem nem igazán állt össze a karakter – kissé skizofrén módon az enyhén nimfomántól az erősen retardáltig sokféle jellemvonás keveredett a szerepben.

Jó rendezői ötlet volt egy játékvasút demonstratív szerepeltetése (bár az kicsit húzós volt, amikor a közönség ezt a hatáselemet megtapsolta), mint ahogy az is okos megoldás volt, hogy Kuna Károly (Buga Jóska) szövegében felbukkant némi nyelvi játék, ami tompította a nyelvjárási szöveg autentikusságával szemben felmerülhető aggodalmakat. Igazából két dolog nem klappolt nekem. Az egyik (a fontosabb) a gyakori színváltás volt, amitől kicsit filmszerűvé vált az előadás, ugyanakkor meglehetősen töredezetté is (amit csak fokozott, hogy a közönség kötelességének érezte minden színváltást megtapsolni) – talán ebben lehetett leginkább észrevenni, hogy Bereményi Géza eredendően filmrendező. A másik problémám a gombócdobálós jelenet volt, amiről viszont kifejezetten az volt az érzésem, hogy a filmverzió stratégiai jelenetének gyenge visszhangja.

Bodnár Enikő díszlete egyébként nem csak a magasban zakatoló kisvasút miatt volt ötletes, hanem a térkihasználás is jól megvalósult, és a fentebb kárhoztatott színváltások is viszonylag gördülékenyen működhettek.

Szóval az új vezetés debütálása jól sikerült. Lehetne persze mondani, hogy tuti befutóra tettek, de ez véleményem szerint nem csorbítja a leleményt, arról nem is beszélve, hogy néha a favorit is le bír sántulni… Hát ez az előadás csak itt-ott sántít picikét, de erényei háttérbe szorítják az apró hibákat. Mindenkinek jó szívvel ajánlom (bátrabbak még a gyerekeket is hozhatják – feltéve, hogy felkészültek némi felvilágosító beszélgetések megejtésére), és kívánom magunknak, hogy ennél rosszabb előadásaink mostanában ne legyenek!

Rovat: