Hiú ábránd lenne azt hinnem, hogy Csabai Tibor nevét olvasva mindenki így kiált fel: „Ó, igen, őt ismerem.” Pedig Veszprém megye méltán lehetne büszke egyik legkitűnőbb grafikusára. A Magyarpolányi Művészeti Iskola igazgatójával, az Ajka Grafikai Műhely vezetőjével pályájáról, Veszprém megye kultúrájáról és az alkotásról beszélgettünk.

Index: – Emlékszik rá, mikor mutatkoztak meg tehetségének első jelei?

Csabai Tibor: – Már a bölcsőben:) Na jó, komolyra fordítva a szót, nem emlékszem rá. Szerintem ilyesmire senki sem emlékszik. Ez úgy alakult, hogy én is, mint minden gyerek, szerettem rajzolni. Általános iskolában elkezdtem járni rajzszakkörökre, ahol olyan tanáraim voltak, akik fantáziát láttak bennem. Amikor felső tagozatos voltam, már a felnőtt szakkörbe járhattam. Az már sejtetett valamit, de még ekkor sem tudatosan foglalkoztam a rajzolással. Szerintem jobb is, ha az emberben nem tudatosan működik ez a dolog. Először a gimnáziumban határoztam el, hogy a rajz lesz az egyik irány, amelyben tovább szeretnék majd lépni.

Index: – Miket rajzolt kiskorában?

CsT: – Nem volt kedvenc témám, inkább sokat másoltam. Mindig azt mondom, hogy aki igazán meg akar tanulni rajzolni, annak másolással kell kezdenie. A régi mesterek tanítványai sem kaptak mondjuk 10 évig semmi önálló feladatot, „csak” a mester keze alá dolgoztak, megtanulták a technikát, megtanultak rajzolni. Majd a mester – ha úgy ítélte meg, hogy a tanítvány már felkészült – megengedte neki, hogy az egyik lemásolt képhez önállóan rajzoljon valamit. Ugyanígy csináltam én is.

Index: – Volt olyan művész, aki nagy hatást gyakorolt önre?

CsT: – A munkájával nem igazán. Sőt ha belegondolok, nem csak fiatal koromban nem volt, hanem még most sincs ilyen. Inkább emberileg volt rám hatással egy-két tanárom, akiknél szívesebben dolgoztam.

Index: – Van olyan kép, amit valamilyen okból semmi pénzért nem adna el?

CsT: – Mindegyiktől nagyon nehezen válok meg. Az ember úgy van vele, hogy ilyenkor egy kicsit önmagát is odaadja. Nem vagyok olyan produktív alkotó, aki hazamegy, aztán telefest tíz vásznat. Szóval kevés képet készítek, éppen ezért nehezen is válok meg tőlük.

Index: – A számos elismerés közül melyik díjára a legbüszkébb?

CsT: – Veszprémben egy kiállítás alkalmával a Rajztanárok Országos Egyesületétől kaptam egy nívódíjat, mert a kiállításon megtetszettek nekik a képeim. Ez azért volt érdekes, mert nem szerepeltem a díjért indulók között, csupán a szervezők érezték úgy, hogy mindenképpen jutalmazni szeretnék a rajzaimat. Ezen kívül a környéken kapott díjak is fontosak, mert jól esik az embernek, ha saját „hazájában” megbecsülik.

Index: – Kőszegen született. Hogyhogy itt telepedett le?

CsT: – Elég korán árva lettem, főiskolásként már nem éltek a szüleim, így nehéz volt egyedül végigcsinálni mindent, de egy olyan kisvárosban, mint Kőszeg, felkarolják az embert. Utolsó éves voltam a Pécsi Tanárképző Főiskolán földrajz-rajz szakon, mikor annak a kőszegi gimnáziumnak az igazgatója hívott, ahová én is jártam, hogy menjek oda tanítani. Elfogadtam az állást, és a főiskola utolsó évét így levelezőn végeztem el. Ott tanítottam 1982-től 1987-ig. Mikor a munkaviszonyom megszűnt, egész Vas megyében nem találtam új helyet magamnak. Szerencsém volt, mert ajkai diákjaim szülei révén idekerültem a megyébe. Ha másokat ismerek, akkor bizonyára máshova kerülök, szóval a véletlen műve, hogy ide költöztem.

Index: – Hogyan jött létre a művészeti iskola?

CsT: – Kezdetben volt egy német nemzetiségi általános iskola és óvoda, majd én alapítottam egy művészeti iskolát – s ezek eleinte többcélú intézményként együtt funkcionáltak. Később az önkormányzat arra kényszerült, hogy ezt az iskolát egy noszlopi központú társulásba vigye. A következő önkormányzat viszont ebből az intézményhalmazból kiemelte a művészeti képzést, és önállósította itt Magyarpolányban, amelynek jelenleg én vagyok a vezetője.

Index: – Hány pedagógus tanít az iskolában? Hány tanulójuk van?

CsT: – 9 főállású és 8 óraadó tanárunk van. Ők oktatnak 900 diákot.

Index: – Egy Magyarpolány nagyságú községben?

CsT: – Nem, dehogy. Ez térségi működtetésű iskola – a legtávolabbi település, ahol osztályunk van, Zánka. Onnantól kezdve működik képzés Kislődön, Városlődön, Úrkúton, Halimbán, Magyarpolányban, Noszlopon… 16 településen tanítok.

Index: – Milyen képzések közül választhatnak a diákok?

CsT: – Jelenleg három művészeti ágból lehet választani: képző- és iparművészet, táncművészet, színház és dráma.

Index: – Az Ajkai Grafikai Műhely és a művészeti iskola mellett jut ideje alkotni is?

CsT: – A Grafikai Műhely nem vesz el sok időt, mivel csak a nyári tábort kell szerveznem, meg a kiállításokat az országban szétszóródott ajkai művészeknek. Emellett persze tanítok, de azért jut időm a rajzolásra is. Épp a közelmúltban volt Balatonalmádiban kiállításom.

Index: – Mikor és hol lesz a következő?

CsT: – Késő ősszel, Ajkán. Önállóan nem gyakran állítok ki, de csoportos rendezvényeken gyakran részt veszek. Emellett országos pályázatokra beadom a képeimet.

Index: – Mekkora az érdeklődés a kiállítások iránt?

CsT: – Elég szűk. Nagyjából vannak a művészek, az ismerőseik, rokonaik, és ezen kívül egy nagyon kicsi érdeklődő réteg. Ez a létszám sajnos a város lakosságától sem függ, így például Veszprémben ugyanolyan kevesen járnak kiállításra, mint Ajkán.

Index: – Mennyiben más vidéken művésznek lenni, mint Budapesten?

CsT: – Teljesen más. A főváros nem csak gazdaságilag, hanem kulturálisan is gócpont. A mai magyar kultúra csúcspontja Budapesten van. Aki vállalja a vidéki művészetet, annak is kötődnie kell Budapesthez, mert különben nincs kontroll, nincs mihez mérnie magát. Azt nem teheti meg senki, hogy elefántcsonttoronyba vonul, mert így öncélúvá válik a művészete a szakmával való kapcsolat nélkül.

Index: – A budapesti művészeti élet más, tehát jobb?

CsT: – Nem feltétlenül jobb. De az biztos, hogy az igazi szakmai kiállítások Budapesten vannak. Az utóbbi évtizedekben észrevehető volt, hogy nagyon sok művész elköltözött vidékre, de leginkább Budapestre járnak kiállítani. Nálunk a legnagyobb probléma, hogy – az állami mecenatúra megszűnésével – nincs, aki támogassa a művészeket. A nyugaton jellemző polgári életmódból fakadó támogatás – vagyis hogy a gazdagabbak átveszik az állam ilyen terű feladatait – Magyarországon még nem jött létre. Van ugyan egy kis csoport, amely művészeket támogat, de egy ilyen szűk réteg csak szűk kört tud segíteni, és ebbe a körbe bekerülni szinte lehetetlen.

-damien-