Változatok a posztmodern mozgóképre

Lynch: Inland empire, Tarantino-Rodriguez: Grindhouse

Olvastam egyszer Herman Hesse egy rövid értekezését, amelyben a német író Franz Kafka elbeszéléseit költeményeknek nevezi. Szerinte minden értelmezés, amit írásaira erőszakolunk, alapvetően hibás közeledés Kafka műveihez: ő ugyanis költő volt, és elbeszéléseit lehetetlen allegorikus, szimbolikus módon megközelíteni, önmagukban hordozzák jelentésüket. Aki tehát Kafka műveit magyarázni próbálja, semmit sem ért.

Amit Kafka megcsinált az irodalomban, azt más módon és más eszközökkel David Lynch létrehozta filmen. Önálló világot teremtett, ahol nem érvényesülnek az általános értelmezési sémák. Lynch úgynevezett misztikus filmjei saját belső törvényszerűségeikből építkező celluloid-költemények. Nincsen egyetlen, jól körülhatárolható jelentésük, amit tanítani lehetne. Van viszont, ahogy Kafkánál is, annyi befogadói aktus, szubjektív jelentésképzés, ahány világukra fogékony néző. A Radírfejről, a Twin Peaksről vagy a Mulholland Drive-ról elfogulatlan, objektív kritikát írni annyi, mint Kafka műveit „mondanivalóba” gyömöszölni. Ha beszélni kell ezekről a filmekről, csak a szubjektum szólalhat meg. Nincs lexikonokba jegyezhető jelentése a Mulholland Drive zseniális lidércnyomásának sem.

Amit Lynch a Mulholland Drive-ban megtett, folytathatatlan. Sokan mégis úgy tekintenek az Inland empire-ra, mintha előző filmje párdarabja, folytatása, kibontása, újragondolása volna. Pedig, ha mondjuk egy magyar Filmszemlén indulna, biztosan a „kísérleti film” kategóriájába kerülne. Talán soha nem volt még olyan vegyes kritikai fogadtatása filmnek, mint amilyenben David Lynch 2006-os – és a magyar vásznakra 2007 novemberében érkező – Inland Empire című mozijának. A legfanatikusabb Lynch-rajongók fanyalogtak, és a legnagyobb kritikusok nevezték modoros, önmaga esztétikai nárcizmusába fagyott, túlhizlalt, rossz darabnak a rendező legutóbbi művét. Én nem tartozom a fanyalgók közé. Engem Lynch megint meggyőzött.

Közel 5 hónapig jegeltem szándékosan Janisch Attila írását, amely a Filmvilág novemberi számában jelent meg a filmről, most végre elolvastam, de körülbelül hasonló fenntartásaim vannak vele, mint amikor Kubrick Tágra zárt szemek című munkáját bírálta. Bár a cikk első fele remek írás, mint Kubricknál, itt is a dramaturgiai felépítésben lát hibákat, illetve úgy érzi, az Inland empire önmaga ellen dolgozik: az első kiváló 90 perc után Lynch nem képes továbblendíteni az anyagot, amely lényegében elveszíti misztériumát. Különösen azért zavar Janisch szinte mindentudó, megfellebbezhetetlennek látszó szövege – akit egyébként irdatlanul jó rendezőnek tartok a Hosszú alkony miatt –, mert ő maga – ellentétben bírálata alanyaival – valóban elbaltázta 2004-es Másnap című filmjét. Bár hasonló eszközökkel dolgozik, mint Lynch, ennyire kiszámítható és közepes filmet rég láttam, amely komoly csalódás volt a Hosszú alkony után.

Szerintem sem Kubrick, sem Lynch esetében nincs igaza. Kubricknál eleve történetformálási és filozófiai problémái voltak a mű befejezésével, olyan dolgokat kért rajta számon, amelyek pusztán egyéni értelmezési eljárásokat, olvasatokat érintenek, noha szerintem a Tágra zárt szemek higgadtan megmunkált, törésmentes mestermű. Lynch munkájában már sokkal kevésbé a „történettel” van gondja, inkább az „elbeszélés” mikéntjével, nehézségeivel. Ebben sem támogatom, mert az Inland empire nem az a film, amelyen bármilyen elbeszélői vagy dramaturgiai elv számonkérhető. Persze azt is hozzáteszi, ez az elbeszélői hiba és a filmidő hosszúsága olyannyira megterheli a művet, hogy az atmoszféra és a „Titok” szenved csorbát. Én nem így látom, mert eleve más szemmel is tekintek rá.

Az Inland empire ízig-vérig kísérleti alkotás, nem csak a digitális technika miatt, hanem dramaturgiájában is. Ami a Mulholland drive misztériumát jelentette, az itt most töményen megvalósul. Mi több, a Mulholland drive ehhez képest könnyedén értelmezhető thriller volt. Nem férhet kétség hozzá, hogy nagyobb hatással volt rám, mint az Inland empire, de nem azért, mert az Inland empire rosszabb, hanem mert két különböző alkotói módszerről beszélhetünk, s a Mulholland játékfilmes, megtervezett világa sokkal jobban alkalmazkodik az emberi szem és tudat hagyományos igényeihez.

A Mulholland drive számomra végeredményben mindig is egy romantikus film volt és marad. Egy szenvedély, egy szerelmi fájdalom krónikája, amely két különböző világban, a tudattalan paralel dimenzióiban képeződik le. Az egyik dimenzióban egy lány (vagy inkább lény) egzisztenciális és érzelmi tragédiája jelenik meg, a másikban pedig ennek inverze. Mindez a filmben fordított időrendben és a szerepek, történetek szabad felcserélődéseiben, átfordításaiban jelenik meg. A két világ együtt működik, de nem átjárható, ebből ered a film misztériuma és igazi tragikuma. Csak egyetlen átjáró van, ahol végül mindig átfordul az egyik valóság a másikba. A Mulholland drive végső soron a jin és jang elvén működő konstrukció: ezt hitelesíti a szőke és fekete lány komplex konfliktusa és együttlélegzése. Miközben végül is annyi történik, hogy egy lány (lény) belehal a fájdalomba és ez a szenvedés a tudattalanban megkettőződik. A lány halála persze nem kézzelfogható, a teteme sem igazi hulla, mindez a fájdalomba pusztulás látomása. A legszemélyesebben érintő film, amit valaha is láttam, a mai napig ebben fedeztem fel legpontosabban a saját valóságomat. Meg persze a Radírfejben. (Na jó, meg még sok más mindenben.)

Az Inland empire ilyenformán sokkal inkább hasonlít a Radírfej világához. Nem játékfilm ez, még kevésbé horror vagy thriller, hanem szabálytalan képzőművészeti alkotás, erős színházi jegyekkel. És megint azt mondhatom, hogy annyi előre kiszámítható, sematikus képekkel és történettel rendelkező film után az Inland empire számomra mérhetetlen ajándék, mert még azt csinálja, amit egy filmnek tennie kell. Újrafogalmazza a mozgókép művészetét, új utakat keres és lerombol mindenfajta korábbi világot. A szerző nincs tekintettel még a saját korábbi világaira, játékszabályaira sem. Tökéletesíti, felduzzasztja, ami a Radírfej, a Twin Peaks, a Lost Highway és a Mulholland drive rémálomszerű rétegeit jelentette.

Az Inland empire kivonatolható tartalmát megtalálni Janisch cikkében, erre nem vesztegetnék szavakat, mert az írása ebben a részében mérvadó. Mint a Mulhollandban, itt is párhuzamos valóságok jelennek meg. Körülbelül három, de talán inkább négy történet zajlik egyidejűleg, de ezek nem igazi történetek, hanem egy tudat démonainak kivetülései. Lényegében egy rémálom vagy lidércnyomás összerakhatatlan elemei, amelyek szélsőségesen szabad asszociációs viszonyban állnak egymással. Tulajdonképpen Lnych olyasmit művel, amit a Mulhollandban, a Radírfejben sem tudott végső formájában kikristályosítani, megvalósítani: abszolutizálja a rémálom abszurd logikáját, azaz megteremti az irracionalitás ábrázolását. Ehhez viszont szükséges, hogy eltöröljön minden elbeszélői fogódzót és játékfilmes módszert. S van még egy fontos elem is benne: a zene és az irónia óriási hangsúlya.

Hogy hosszabb a kelleténél vagy sem, azt nem tudom, de nekem semmiféle megterhelést nem jelentett és hangulati megbicsaklást, netán a misztérium elrontását, hirtelen eltűnését sem fedeztem fel. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy hibátlannak tartom. Magam is találtam benne néhány olyan pillanatot, amelyek nem illeszkednek szervesen az egész mű szövetébe vagy aránytalanul nagy helyet kapnak az egész mű arányaihoz képest. Alapvetően viszont az Inland empire Lynch végső kísérlete, hogy a maga démonait egy nagyszerű képzőművészeti alkotásban összegezze. Amiért pedig nekem igazán tetszett: izgalmas képei, motívumai és értelmezhetetlen szekvenciái pontosan azt a rémálomvalóságot jelenítik meg, amellyel magam is találkozom, ahányszor csak álmodom vagy éber tudattalanom intenzíven működik. Nem csalódás tehát, hanem kivételes élmény. Csupán annyit kellett tennem ehhez az élményhez, hogy elfelejtsem minden korábbi beidegződésemet, amely a mozgóképhez vagy Lynch korábbi műveihez kötött. Nem véletlenül írt a szerző könyvet a meditációs technikáról nemrégiben: ez a film ennek a tudattisztításnak a gyakorlati foglalata. Bárcsak más alkotók is képesek lennének erre a merészségre!

Kérdés csak az, lehet-e folytatni mindezt. Úgy tűnik nem. Ez a végső határ. Innen vagy egy ismert játékfilmes etűd következhet vagy a Mulhollandban megkezdett világ újabb állomása. De az sem lenne baj, ha Lynch megint meglepne és még ezt a metódust is továbbfejlesztené. Azt hiszem, az igazi ajándék az volna nekem, ha Lynch élő szereplőkkel és élő anyagokkal ténylegesen egy festményt rendezne meg. Azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy animációs filmet csinál majd, bár annak talán mégsem örülnék annyira.

Amit végezetül még hozzá kell fűznöm, az Hollywood motívuma. Bár sokan ebben és a Mulhollandban is felfedeznek valami álomgyár-bírálatot, szerintem ez gyáva kapaszkodó, amely azoknak jelent csak megnyugvást, akik nem képesek konkrét jelentések nélkül megélni egy filmet. Hollywood Lynch esetében szerintem csupán egyszerű kulissza, amely legfeljebb – ahogy Janisch is írja – a személyiségek felcserélődésében és szerepek átjárhatóságában szolgálhat támpontul.

Ami szerintem Lynch esetében szinte maradéktalanul megvalósult, az a Tarantino-Rodriguez párosnál részemről kudarchoz vezetett. A Grindhouse párdarabjából ősszel a Halálbiztost, a hétvégén pedig a Terrorbolygót is megnéztem. Ha Lynch esetében sokan blöffről beszéltek, ez az értékítélet sokkal inkább illik Tarantino munkájára. A Death proof – mint Grindhouse-mozi apoteózis vagy tiszteletadás – lényegében semmi mást nem eredményezett, csak egy tényleg nézhetetlen Grindhouse-mozit, abból a fajtából, amit annak idején hamar elfelejtettek, és nem emelkedett klasszikus kultuszdarabbá. Tarantino ebben a filmben két viszonylag érdekes akciójelenet kivételével mindent a Grindhouse-hangulatra és a párbeszédekre bízott, de a leggyengébb formáját hozta. A hangulat nem több unalmas nosztalgiánál, amely ráadásul csak az amerikai nézőkre hathat igazán, hiszen én legfeljebb csak az amerikai kultúrtörténet ismerőjeként élhetem meg úgy-ahogy ezt a hangulatot, a párbeszédek pedig egyszerűen csak borzalmasan rosszak, miközben a dialógusokat elhadaró-vinnyogó cicalányok eszméletlenül idegesítők.

Ehhez képest Robert Rodriguez Terrorbolygója valamivel jobb munka. Mind vizuálisan, mind történetileg és még Grindhouse-atmoszféra szempontjából is, simán lenyomja Tarantino elviselhetetlenül bosszantó ujjgyakorlatát. Képileg egyébként százszor jobb, mert tud olyan helyszíneket (helyeket-színeket) és szituációkat teremteni, amelyek valóban megidézik a B-horrorfilmek jellegzetes világát. Egy baj van csak vele: hogy újabb zombi-hommage. Az utóbbi évtizedben annyi zombi-átirat és persziflázs készült ebből a műfajból, hogy igazán újat már nem tud mutatni. Ráadásul a zombi- és horrorfilmeket már a hetvenes években újraírta néhány alkotó. Nem is értem, hogyan kell tekinteni tehát erre a filmre. Sokak szerint persze ez is, akár a Kill Bill, a tömegfilm újabb posztmodern dekonstrukciója, amelyben érzékenyen keverednek a különféle műfaji világok. Lehetséges. De míg a Ponyvaregényben és a Kill Billben egy egész művészetesztétika és korszak volt igazán szépen újrateremtve, addig a Grindhouse két darabja már szerintem csak két öncélú rendező cinikus luxusszórakozása. És van, aki mindezt még beszopja.

Novics János

Rovat: