A fenntartható stagnálás

- avagy tanlottó és vizittotó -

Mindig elbűvölt a demokrácia – talán még jobban, mint Churchillt. Elég, ha csak az elmúlt néhány nap eseményeit nézem: múlt héten írtam egy olvasói levelet, tegnap szavaztam ennek szellemében, majd néztem a tévékben a csordogáló eredményeket meg az egymásnak (kiszámíthatottan) ellentmondó elemzéseket és nyilatkozatokat, ma meg elolvastam Pethő Imre cikkét nálunk és Tóta W. Árpádét másutt…

Mindenki meglepődött a népszavazási eredményeken. No, nem az igenek győzelmén, még csak nem is azon, hogy eredményes volt a népszavazás mindhárom kérdésben, hanem hogy milyen sokan elmentünk ügydönteni. Egy test és egy lélek volt az ország. Számunk meghaladta a négymillió főt (és egyben a pillanatnyilag adót és járulékokat fizetők számát), egy csaknem három és félmilliós szív voltunk és egy hat-hétszázezer fős epe (kérdése válogatta).

Nem is igen értem a nemmel szavazókat, köztük magamat sem… Hát mazochisták vagyunk mi, hogy 300 forintokat akarunk jattolni a háziorvosainknak meg a kórházainknak, gyermekeink taníttatási költségeiről már nem is beszélve?!? És az egészből mennyi jönne össze? Néhány tízmilliárd ficcs, igazán nem tétel az éves költségvetéshez képest! Kiszámolták már, milyen könnyen összejön egymilla (ez most már nem a milliót jelent, de nem ám!)? Minden adózó bead egy vizitdíjnyit, és már meg is van. Ha meg mindenki, minden szavazó állampolgár fizet, elég lesz százhúsz forint is (kevesebb, mint fél euró!!!) perkopf. Tizenötmillió magyar? Bele se merek gondolni, úgy megborzongok a gyönyörűségtől… Na, ezt a csekély vagy (verziótól függően) még csekélyebb összeget kell évente 40–50-nel megszorozni, és már ott is vagyunk, ahol. Betömtük a lyukat! Már úgy értem, a háziorvosok, kórházak és felsőoktatási intézmények költségvetésein tátongót…

Nem tudom, Gyurcsány Ferenc miért nem tud velünk együtt örülni. Ehelyett játssza a sértődött primadonnát, ami egy miniszterelnöknek nagyon nem áll jól! Ha már a népszavazás előtt együtt számolt volna velünk és Orbán Viktorral, most biztos sokkal derűsebb lenne… A Fidesz meg már amúgy is megoldotta a helyzetet, nincs semmi probléma, megvan a hiányzó negyvenmilla, hiszen a szerencsejátékból pont ennyi adó folyik be évente. Tessék felcímkézni, kétharmad megy az egészségügybe, egyharmad a felsőoktatásba – még jobban is járnak a végén, eszem a zúzájukat! Még jó, hogy eddig mindenki megfeledkezett erről a negyvenmilliárdról, nem költötték el ifjúságügyre meg efféle bohóckodásokra, mittomén, költségvetési tételekre…

Egyébként meg hagyjuk már békibe azokat a fránya számokat, egyik gyermekkori kedvenc regényhősöm, Hisziapiszi is azt mondta, hogy azok olyan hegyesek és bökősek, csak megfájdul tőlük az ember feje! Hiszen mindenki tudhassa, hogy alapvetően nem forintokról szavaztunk, hanem hogy szimbolizáljunk. Azt szimbolizáltuk meg, hogy rühelljük a kormányt, és Gy. takaroggy! Mivel Gy. egyelőre nem úgy néz ki, mint aki éppen szedi a sátorfáját, így várhatóan szép március 15-énk lesz. Sátoros ünnep!

És ha a miniszterelnök mégis pakol, és megy – akkor mi lesz velünk? Kit fogunk mi még egyszer ennyire utálni, hogy gondolkodás nélkül tudjuk saját hosszú távú érdekeinket figyelmen kívül hagyni? Hogy néha egy kicsit, a szívünk mélyén olyanoknak drukkoljunk, akik egy futballstadion helyett a köztévét vagy az Oktogont próbálják ízekre szedni? Hogy hetekre kiköltözzünk a Kossuth térre Pitti Katalint hallgatni? Hogy áltelefonokat bonyolítsunk álcsalási szándékkal? Hogy egy test és egy lélekként menjünk el népszavazni? Na, talán nehéz lenne, de előbb-utóbb csak találnánk mást erre a posztra… De addig is: minden marad a régiben (részben az egészségügy és a felsőoktatás is), mi pedig tovább harcolunk a fenntartható stagnálásért!

Király Viktor
népszavazó

Rovat: