Svédországból jöttem, mesterségem címere...

- északi anzix -

Nemrég – bő egy hete – Svédországban jártam. Továbbképzésen. Ugyanis szeretek pályázni, tanulni és utazni. Csupa acél és fa minden. Meg tégla és aszfalt, ha házakról és utakról van szó. De ami feltűnik, az az első kettő. Mert sok van belőlük. Állítólag, ha az összes svéd nekiállna láncfűrésszel, 500 év alatt tudnák kivágni az összes fát (szabad becslés).

És akkor még a közben kiserkenő vadhajtásokról, a hosszú reggelikről meg az ebédszünetről, a TB által felírt melegégövi depressziókúráról, a szélről, a hóról, a sötétségről nem is beszéltem. A vasérc-vagyon is lassan kimerülő kincsesláda. Szóval van mit aprítaniuk ill. olvasztaniuk a tűzbe.

Bezzeg egy finom aperitiffel nem tudtak fogadni az első nap vacsoráján a négycsillagos szállodában! Eszükbe sem jutott, nem szokás. Undorodnak a szagoktól és illatoktól, ezért „semleges” szagokkal büdösítenek be mindent. A szobáknak, a szappanoknak nyugati bűze van. Finom és átható. Svédhonban, kint szinte nem is érezhető. De itthon a táskámban már nagyon. Kint hamar elnyomja a receptorokat, vagy csökkenti az érzékenységüket. Pedig nem kéne. Mert minden ember szép és ápolt. Inkább magas, mint alacsony. Inkább szőke. Kedvesek, lassúak, mintha mindig mindenki szabadságon volna, miközben dolgozik.

Merthogy folyamatosan teszik a dolgukat, és így élnek szépen, amíg meg nem halnak. Még a török vendéglőben is olaj és zsírmentes az étel. Minden felitatva. Szárazon, félig nyersen, félig sülten, alig főzve. Szörnyű. A harmadik naptól kis tálkába kértem olajat, és azzal locsolgattam minden ehetőnek titulált falatot: a salátának becézett leveleket, a véres húst és a szinte még alig felmelegedett halat.

A svéd-masszázst nem ismerik, a könnyű svéd szőke nők mítosza sosem volt rejtély. Persze csak az irigység beszél belőlem. A magas szintű szervezettség, a helyes kis üzletek, a fitt nagymamák, a strapabíró szerkezetek, az emberi és tárgyi valóság erejének látványa. A 18 éves a 60 évessel ugyanolyan színű ruhában táncol együtt és mulat az éjjeli dülöngélésig.

Hülyén éreztem magam a zebránál, mert mindig megtorpantam előttük, aztán bizonytalanul továbbhajtottak a lassító autók, és utasaik visszanéztek rám. Ki ez? Megáll, ahol menni kéne? Fél? Vagy mi? Én sem tudom. Nem vagyok odavalósi. Idevalósi vagyok, ebbe az izgalmas és változatos Közép-Európába. A lengyelek barátaink, a csehek meg jó haverok. Lassan mindenkivel jóban leszünk, noszogatni és segíteni fognak minket. Biztatóink lesznek, empatikusaink.

Addig is: itthon is van Volvó, szőke nő, szauna, hal a Balatonban, sőt talán olaj és só is kerül ropogós ételeinkre napfényes egünk alatt. Csak valahogy az életet is éreznénk fontosnak – tisztelve a munkát és egymást…

Várnai László

Rovat: