Off Hollywood

Nem, hanem

„Még aki a helyén van, az is egyre kevésbé hisz abban, amivel foglalkozik. Azokra, akik nagy, csillogó szemekkel jönnek és meg akarják csinálni a dolgukat, elég erős szkepszissel néznek. Ezért gondolom, hogy ez gyakorlatilag egy látlelet, vagy egy korlenyomat, amit ha tíz év múlva előveszel, nagyjából kiderül belőle, hogy milyen volt az alaphangulat Magyarországon, 2007 környékén.” (Hajdu Szabolcs)

Hogy mennyire nem lehet élvezni a sikert, arról szól. Hogy hiába gürcölsz, dolgozol egy filmen vagy akármin évekig, a végén, a premieren, mikor learathatnád munkád gyümölcsét, bekasszírozhatnád az elismeréseket, és egyáltalán, felhőtlenül örülhetnél, hogy vége, végre elkészült a nagy mű (habár nem olyan lett, mint amilyet akartál), nem örülsz, mert nincs minek. Mert balek, buta, rosszindulatú vagy hozzá nem értő barátok, ismerősök és ismeretlenek vesznek körül, nem fogják a te jelzéseidet, nem hibáztathatók, mert a maguk világában élnek, s aszerint értelmezik a történéseket.

Hogy minden, még a művészet is (jelen esetben filmkészítés) munka, keserves, szenvedelmes alkudozás, megalázkodás, megalkuvás eredménye minden egyes képkocka a vásznon, nem azt és nem úgy hozod létre, amit akartál, és a mű befejezéséig megtett út végén már annyira kimerültél és belefáradtál az örökös harcba, ellenállásba, hogy már élni sincs kedved.

Hajdu Szabolcs Off Hollywood című filmje egy filmrendezőnő premierjének napját meséli el, amit a reggeli edzés (futás) és az éjszakai őrült rohanás foglal keretbe. Semmi sem úgy sikerül, ahogy várná Bódi Adél (Török-Illyés Orsolya), már ha egyáltalán várja valahogy, mert inkább sodródik az eseményekkel, és fásultan, mindenbe beletörődve veszi tudomásul, hogy ez nem az ő napja, nem ez az, amit az életével akart valaha kezdeni.

A néhol abszurdig fokozott, mégis ismerős szituációk sorra elkedvetlenítik mind a nézőt, mind a főszereplőt. A tenyérbemászó és kellemetlenkedő rádióriporter (Miklós Marcell) csak a pletykára, bulvárra kíváncsi interjúja; a filmből (címe a talányos: Nem, hanem) végül is kivágott vidéki színész (Vásári József) szakmai kelléktárát megcsillogtató „bemutatója” a kocsmában egy civilnek; a film főszereplőjének (Mészáros Tibor) gázsit okkal és joggal történő kérése, követelése, könyörgése a gyártásvezetőnél (Kovács Lehel); a mellőzött színész férj (Szabó Domokos) és öntudatos rendező feleségének szakmai és magánéleti gondjaikat összemosó veszekedése; a szürreális premierbuli…

S mindezen tipikusan magyar tömény hülyeség, kilátástalanság, nyomor, csömör, nihil bemutatása után a rendezőnő bekattan, pánikrohama van, és végül a kórházban végzi az estét, nyugtató injekcióval. Innen hajnalban távozva a férje által romba döntött lakásba hazatérve ismét elindul valahova. Bár a filmben bemutatott világban (a mi hazánkban?) nem sok kiút kínálkozik arra, hogy Bódi Adél élete „megoldódjon”, boldogabb irányt vegyen.

A Garaczi László és Hajdu Szabolcs által a színészek improvizációiból megírt forgatókönyvnek pont az az előnye, mint a hátránya is: életszerű, természetes párbeszédek hangoznak el, sokszor viszont hosszan ragozzák a semmit, csak folyik ki az idő a kezünk közül, és nem halad előre se a cselekmény, se a jelenet, se semmi, csak beszélnek, beszélnek és beszélnek vég nélkül. Persze ez nem mindig baj, sőt, a valódi tétért vívott meccseket (pl. főszereplő színész, kontra gyártásvezető) igazán élvezetes nézni anélkül is, hogy bármi az égadta világon történnék a szövegelésen kívül.

A bárkivel előforduló, nem túl extra szituációkat laza természetességgel megmutató gesztus a film nagy előnye, a színészek szintén maníroktól, sallangoktól mentes, normális játékmódja mellett. A nagy hátránya pedig az, hogy az improvizációk során elúszva parttalanná válnak mind a párbeszédes jelenetek, mind az őrület kialakulását, fokozódását és a futást bemutató képek.

A látszólag csillogó, sztároktól hemzsegő, sikertől visszhangos filmes világ kulisszái mögé világítva Hajdu megmutatja a hazai filmkészítés árnyoldalait (ha vannak egyáltalán napos oldalai), azt, hogy milyen játszmák zajlanak a háttérben, mennyire nem könnyű valódi dolgokról hitelesen és igazán szólni, és megmaradni embernek ebben a hamis, hazug, színeváltogató művészvilágban. És egyáltalán érvényes művészként létezni, megmaradni, életben maradni ebben a hányinger országban, amit Magyarországnak nevezünk.

fishy
tunafish@freemail.hu

Rovat: