Nyálas szotyihéj a hajban

- avagy miért szoktam le a focimeccsre járásról -

Hogyaszongya itt a tavasz, dagad a … izé, a zenbéegy, tyuhajj, kezdődik a bajnokság! Fociról leszen itten szó, ugyanis hétvégén rajtol a labdarúgás hazai változata, amelynek honi csúcsát enbéegynek nevezik. Lesz itt minden, hondurasi gólvágó, kétszáz kilométerre költözött csapat, és persze jön föl a Fradika is, mint a talajvíz.

Persze ennél sokkal fontosabb dolgok is megmozgatták a héten kis buksimat, hogy csak néhány példát említsek meg: itt van az új európai állam, Koszovó és az ő helyzete. Persze erről már megírt a szemfüles kolléga a nagytestvérnél mindent, amit meg lehetett itt. A másik érdekes dolog számomra az a végehossza mellé- és elbeszélés, ami kampány címen folyik ma itthon. Gondolok itt a népszavazás igenjei és nemjei melletti pro és kontra „megalapozott” és kikezdhetetlen érvekre. Biztos csak nekem tűnik úgy, hogy valójában az egész népbutítás nem szól másról, minthogy éppen ki hasít nagyobbat – egy remek képzavarral élve – a húsos fazékból. Persze a megoldást már szintén lelőtték, annyi vigaszom van csupán hogy ezt mi tettük meg.

Marad tehát a foci.

Múltkoriban olvashattunk egy kissé cinikus, de alapjában véve lelkes írást arról, hogy végre gólt lőttünk a tótoknak. Éljen, ennek örülhetünk – ugyanis lassan tényleg ott tartunk, hogy örülhetünk minden apró sikernek, amit a foci hazai változata jelent a megmaradt kevés itthoni fanatikusnak. Azért nem kell megijedni, nem kezdek elhomályosuló tekintetű múltidézésbe, hogy jaj, emlékszem, Jagodics Zoli így, meg Kiprich Jóska úgy. Az a nagy büdös igazság, hogy ezen már túlvagyok, és félek bevallani, de egyszerűen már nem érdekel az egész.

Sőt, tulajdonképpen nemcsak a magyar, hanem a külföldi sem hat meg. Több hónap után szerdán megnéztem a tévében egy meccset, és rá kellett jöjjek, hogy nem emlékeztem rosszul, és pontosan azt kaptam, amit vártam. Vagyis csúnya férfiak még csúnyább hajkoronával rohangáltak a pályán, de arra gondosan ügyeltek mindeközben, hogy nehogy véletlenül gólt rúgjanak. Tulajdonképpen semmi sem változott a 2006-os vébé óta. Persze az olasz focitól ne is várjunk bármi mást, mint divatos sérókat, arcszőrzetet és minimális erőkifejtést igénylő célfutballt. Ettől az Arsenaltól meg egyáltalán nem voltam hasra esve, de hát biztosan rossz napjuk volt.

Na, de térjünk csak vissza a Pannon-teknőbe. Olvasom a fogadkozásokat, az edzők értékelését a téli felkészülésről. Nyilván irigylem kicsit szegény lesajnált és sokat bántott focistáinkat, hogy az itthoni, egyébként nem is túl kellemetlen tél elől Török- meg Horvátországba mehettek edzőtáborozni. Oké, nyilván végigcsináltak egy fizikailag megterhelő felkészülést, ami elismerésre méltó, de komolyan felmerül bennem a kérdés, hogy ki az az elmebeteg, aki egy csapatnyi hülyegyerek osztálykirándulását pusztán passzióból évente többször kifizeti?

Nyilván mások a léptékek és az anyagi lehetőségek, de amíg egy „Bekem” öltönyben beszél hülyeségeket – ráadásul idegen nyelven, angolul… –, és sztájliszt próbálja emberi formába önteni, addig itthon csak plázákban találkozhat az ember a legutolsó suttyó divat szerint felöltözött „sportemberekkel”. Szóval értük én nem tudok lelkesedni, tehát egyrészt ezért sem érdekel a dolog.

És akkor elért a megvilágosodás, hogy miért nincs nekem ehhez semmi közöm már. Meccsen nem voltam ezer éve – na jó, tavaly kimentem a Fradi-Nyíregyházára (de minek?) – és tulajdonképpen nem is hiányzik az ottani miliő. Ugyanakkor többször elmerengtem azon, hogy vajon Angliában például miért járnak meccsre az emberek, miért van mondjuk harmincezer néző egy – megkockáztatom a magyar bajnokik színvonalán álló – angol másodosztályú meccsen is, és arra jutottam, hogy a közeg más. Nincsenek rosszindulatú újságírók – he-he –, de nem is ez a lényeg, és nem is meccs maga, hanem a társas interakció.

Valami pszichológiai műben olvastam, hogy sok embernek naponta bizonyos számú szociális simogatásra van szüksége ahhoz, hogy jól érezze a bőrében magát, és ezt elsősorban hasonlóan gondolkodó emberektől kaphatja meg. Nos, hát egy futballmeccs pont alkalmas erre. Vizuális élményt izzadtan rohangáló és nagyokat köpködő férfiak nekem nem okoznak – maximum, ha piros-sárga mezben teszik ezt a zöld gyepen a kék ég alatt fekete stoplisban –, így talán logikus a következtetés, hogy a hőn áhított szociális simogatások gyűjtőterülete a stadion. Ahol ezeket a simogatásokat kulturált körülmények között lehet begyűjteni, ott sokan vannak a stadionokban, ahol rohadó betonvályúban nyálas szotyihéjjal a hajamban tudom ezt megtenni, ott kevesen. Ilyen egyszerű ez.

Szociális simogatást viszont kaphatok máshol is. Ha szükségem van rá egyáltalán...

Rovat: