Kedden megnyílt az egyetem B épületének aulájában Parti Éva és Pócsik Emese két hétig megtekinthető grafika kiállítása. Ott voltunk mi is, így felkérhettem Emesét, hogy beszélgessünk valamikor a kiállításról, terveiről és a heti témánkról is. Lelkesen tett eleget ennek.

Index: – Először szeretnélek közelebb vinni az olvasókhoz, de nem akarom feltenni a szokásos – leginkább unalmas – sablon információszerző kérdéseket, ezért inkább mesélj szabadon. Te mit mondanál el először magadról, mit tartasz fontosnak?

Pócsik Emese: – Hát… életvidám lány vagyok, legjobban emberek között érzem magamat. Sok mindennel foglalkozom. A rajzoláson és az iskolán túl fontos a sport, főleg a tánc. Szeretnék jó eredményeket elérni a trióban (ez ilyen modern akrobatikus sporttánc), amiben már második éve tag vagyok.

Index: – Milyen az egyetem itt Veszprémben? Ugye most vagy első éves?

Emese: – Igen, elsőéves mérnök informatikus vagyok. Az első vizsgaidők nehézségét (rémségét) leszámítva pozitív élményekkel gazdagodom. Bár nagyon nehéz lépést tartani a szakon, főleg lányként, de segítőkészek a felsőévesek, ami sokat könnyít.

Index: – Hogy jöhetett létre a kiállítás itt az egyetemen?

Emese: – Az az igazság, hogy nagyon régóta szerettem volna. Gimis koromban is jártam ide, más művészek kiállításaira; már akkor is szívesen lettem volna a helyükben. Szóval, ez nekem nagyon nagy öröm, amit elsősorban Felföldi Gábor közművelődési titkárnak köszönhetek. Egyik délután felhívott telefonon, és felkért egy személyes találkozóra, mert látta az internetes oldalamat, és tetszettek neki az ott lévő képek.

Index: – Értem, és már a találkozón szó volt Parti Éváról is?

Emese: – Igen, megbeszéltük az időpontot, és beszélt róla is.

Index: – Mi a véleményed a munkáiról?

Emese: – Teljesen eltérő stílusban rajzol, ezért nem tudok róla sem minőségi, sem szakmai véleményt mondani, de örülök, hogy megismertem, és vele lehetett közös kiállításom.

Index: – Hogy érezted magad a megnyitón?

Emese: – Megható élmény volt. Eljöttek a barátaim, szüleim, sőt még volt gimnazista tanáraim közül is páran.

Index: – Pozitív visszajelzéseket kaptál?

Emese: – Túlnyomó részt igen. De ahogy Kallai Sándor festőművész is említette megnyitó beszédében, mindenen lehet javítani.

Index: – Te hogy látod magadat, sokat szeretnél még fejlődni?

Emese: – Igen, természetesen. A lehető legjobbat szeretném kihozni magamból!

Index: – Egyébként én úgy éreztem, hogy a te képeidben sokkal több van, sokkal többet adnak, mint Éva formái. Ha egy sima sisak a témád, az eredmény, akkor is sokat rejt magában. De a kedvencem az „öreg hölgy”), amit Kallai is külön kiemelt.

Emese: – Köszönöm. Nem csak neked, sok mindenkinek kedvence az a kép. Talán elsősorban a szemei miatt, kivételesen jól sikerültek. Szándékosan emeltem ki őket, ezért az az egyetlen színes a fekete-fehér rajzon.

Index: – Neked mi a kedvenc, a legértékesebb? Objektíve melyik, és szubjektíve melyik?

Emese: – Ami a legközelebb áll hozzám az a 300 című film ihlette „Leonidas sisak”, és ennek a színes változata, de sajnos ez utóbbi már magántulajdonban van. Na jó, talán ez nem is szomorú…

Index: – Szerintem sem, és objektíven, szakmai szempontból?

Emese: – Hát az öreg nénis, azt hiszem. A legtöbb munka is abban van talán.

Index: – Sok mindent csinálsz – tánc, egyetem, művészet. Mi a legfontosabb, hol helyezkednél el szívesen? Színpad, vagy hónapról-hónapra kiállítás, vagy valami informatikus? Esetleg számítógépes grafika?

Emese: – Igen, ez az utolsó lenne talán a legjobb, valami „web designer” munka, mert abban kiélhetem a kreativitásom, de az informatikával is tovább foglalkozhatok. Az is jó lenne, ha mellette maradna idő a táncra. Szeretnék még abban is szép eredményeket elérni, ahogy tavaly –Európa-kupa első helyezés free show kategóriában.

Index: – Hm, ez igazán jól hangzik, gratulálok hozzá és a kiállításhoz. De témát váltva: a Veszprém Indexen a hét témája a Rajk-féle ’56-os emlékmű. Mennyire foglalkoztat a szobor maga?

Emese: – Korábban én is jelentkeztem látványtervezőnek, ezért nyilván foglalkoztat. Nem könnyű egy köztéri szobor megtervezése, rengeteg mindenre oda kell figyelnie. A környezetre, a látkép, a tér adottságaira – és főleg a mondanivaló tökéletes átadására.

Index: - Szerinted ezek a szempontok itt mennyire kielégítőek?

Emese: – Hát, semennyire sem. Nagy, nem való szerintem oda, beteríti, ránehezedik az egész térre. És nem a mondanivaló árad belőle, hanem a vas zömök ridegsége.

Index: – Maga az ötlet – a térrel való játék – tetszik?

Emese: – Az nagyon – csak ez is a helyválasztásban lett elhibázva: ahonnan rengeteg ember látja, nem mutat semmit. Ahol pedig alig vannak, ott teljesedik ki az alkotás. Ennek fordítva kellene lennie.

Index: – Mi a véleményed a látványtervről, arról ahogy Rajk eredetileg képzelte?

Emese: – Én aránytalannak látom. Túl hosszúnak, főleg a zászlórúd nagyságához képest. Viszont a tavacska nagyon jó lenne! A víz feldobná a helyet! Végre lejárnának oda az emberek, és a színház gyönyörű épületéhez társulna egy szép kert is. Ráadásul itt a könyvtár is, sokan találkozhatnának itt. Én így képzelem. Szerintem erre kellett volna a pénzt költeni, és nem egy ilyen hatalmas térigénylő szoborra. De utólag is jó lenne, legalább többen lemennének megnézni, hogy egyáltalán mi az, ami távolabbról csak magyarázattal valami.

Index: – Mit csinálnál vele? Átvinnéd máshova, eladnád méhtelepen, vagy befejeznéd ott?

Emese: – Mindenképpen átvitetném egy jobb helyre, befejeztetném, hogy kiteljesedjen Rajk becsülendő munkája!

Index: – Búcsúzóul egy kérdés otthonra: te mit adtál volna be a pályázatra, amin Rajk munkáját szavazták meg?

Emese: – Olvastam, hogy az ötvenhatos kulcsnapokon fontos megbeszéléseket tartottak a Petőfi-színházban. Talán ezt próbáltam volna visszaadni, egy veszprémi bátrakat ábrázoló szoborcsoporton. De ha nem is ezt, akkor is jobban kötöttem volna a városhoz.

Fotó: Pacher Márkus

straubbazsi
straubbazsi@gmail.com