A bús manus

Bille August <i>Goodbye, Bafana</i> című filmjéről

Egy film Mandeláról, pontosabban Mandeláról és egy őt a börtönévei alatt felügyelő őrről. A forgatókönyv James Gregory – a Mandelát őrző börtönőr – személyes feljegyzései alapján készült, valós, megtörtént eseményeken alapul. Egy az apartheid rendszert kiszolgáló katona s az ellene lázadó személy története azáltal válik igazán érdekessé, hogy igyekszik mindenféle szélsőség és elfogultság nélkül bemutatni kettőjük, s az őket körülvevő rendszer történetét.

A film azonban mindezek ellenére a maga módján természetesen hemzseg a túlzásoktól. Nézője válogatja, hogy ki, mennyire fogékony ezekre, ki, mennyire megbocsájtó velük szemben. Talán nem esem a túlzás hibájába, amikor azt állítom, hogy mégis mindezeknek helye van ebben a filmben. Az egyik erénye, hogy mindenképpen igyekszik megmaradni emberinek, még akkor is, amikor pedig – témájánál fogva – igen-igen erős a kísértés, hogy angyali szférába helyezze mondandóját, túlságosan is emberi hőseit. Úgy képes megmutatni szereplői fényesebbik és árnyasabb oldalát, hogy közben nem válik giccsessé, ami azonban probléma is, ugyanis mindezek ellenére sajnos nem képes úgy hatni, ami pedig elvárható lenne tőle.

Egy fiatal katonatiszt – James Gregory (Joseph Fiennes) – családjával együtt érkezik meg egy börtönszigetre, ahol az eljövendő szép napok biztos tudatában fognak hozzá jövőjük alakításához. Gregoryt még érkezésük estéjén egy partiba hívják, ahol közlik vele, hogy Mandela levelezésének az ellenőrzésével lesz megbízva, ő fogja felügyelni a kiemelt státuszban lévő elítélt postáját és beszélőit. Gregory ismeri a kaffirok nyelvét – akik közül Mendela is származik –, ezért vár rá ez a komoly és több szempontból érdekes feladat. Az ifjú Gregory kaffír gyerekek társaságában nőtt fel, s emlékei között őriz egy számára erősen kompromittáló fényképet, ahogyan átölel egy kaffir kisfiút, és mindketten derűsen, egymás iránti elkötelezettséget tükröző tekintettel néznek a fényképezőgép objektívébe.

A kezdeti – nem igazán apró – aljasságai után Gregoryból szépen, lassan, fokozatosan, az a kaffírbarát kisfiú lesz, aki visszanéz ránk a fényképről. Ahogy megismeri Mandelát, egyre nagyobb engedményeket tesz neki, s az egyik karácsony alkalmával az ő segítségével juttat csokoládét a rab feleségének. A történet végigkíséri Mandela huszonhét éves rabságának az eseményeit, az apartheid rendszer kimúlását, Gregory lelketlen apartheid-hívőből lelkes emberré való visszaalakulását. Normális ember lesz, aki megfogadja Mandela személyes tanácsait, taníttatja a fiát, próbál jó pofát vágni különböző szorult helyzetekhez, de csinálja a dolgát, kiszolgálja és együtt él azzal a rendszerrel, ami mindkettőjük életét alapvetően meghatározza. Mindezt úgy, hogy az időközben feléledő lelkiismerete ne szenvedhessen újabb csorbákat, s amikor csak teheti, próbálja úgy alakítani az életét, hogy ő szabhasson feltételeket megbízóinak, s a rá bízott embernek se kelljen kételkednie benne.

A Mandelát alakító Dennis Haysbert kedves ismerősünk az ismert 24 című televíziós sorozatból, kár, hogy itt, a filmben, igazából nem színészi játékával, hanem csak személyes jelenlétével tűnik ki. Persze ez sem kevés, de azért úgy gondolom, hogy nem ártott volna kicsivel több energiát belefeccölnie Mandela személyiségének a megformálásába. Bár lehet, hogy akkor túlságosan lenyomta volna a megfelelő alakításért mindent elkövető Joseph Fiennest, akinek azonban – legalábbis nekem úgy tűnt –, a szándéka mindenképpen megvolt a nagy alakításhoz.

Összességében teljességgel nézhető mozi ez a film. Biztosan kell még hozzá egy kis idő, hogy nagyobb hatást lehessen vele elérni, mindenesetre az mindenképpen elmondható róla, hogy látszik alkotói komoly elszántsága művük létrehozásához, s egy ekkora stábnál egyáltalán már azt is csodának tartom, hogy képesek voltak szót érteni egymással az alkotók.

A filmet a HEMO Kortárs filmklubjában vetítették 2008. február 13-án.

Goodbye, Bafana; színes belga-dél-afrikai-angol-luxenburgi film; rendezte Bille August; készült 2007-ben

Rovat: