Nagyjából sejteni vélem, hogy a könyv miért kapta ezt az otrombán lektűrös címet, bár ennyi erővel Halálos alkony is lehetett volna Mishima Jukio 1963-as The Sailor who fell from grace with the Sea című regényéből. Napjaink boltlátogatója persze nem biztosan ismeri a szerző nevét és műveit, így hát a piaci szempont szerint egy közönségcsalogató cím a borítón akár a beavatatlanokat is vásárlásra ösztönözheti. Én viszont Mishima-olvasó vagyok, s kissé utálkozva vettem kézbe ezt a külleme alapján szamurájos kalandregényekre emlékeztető tárgyat.

Magam a Nagyvilág-könyvek sorozatában magyarul megjelent Egy maszk vallomása című, 1946-ban írt kisregényével találkoztam először, és azóta minden sorára kíváncsi vagyok. Már ha biztos lehetek egyáltalán abban, hogy tényleg Mishimát olvasok. Közvetlenül japánból ugyanis kevesen képesek átültetésre, így aztán maradnak a közvetítő nyelvek. Az Egy maszk fordítója, Fázsy Anikó még olyan mondatokká formálta a regényt, amely megrázó, katartikus élményben részesített, de Varsányi Mari helyenként mintha gyengébbnek mutatkozna. Sajnos nincs elég tudásom ahhoz, hogy megállapítsam, vajon a szerző erőtlenebb regényéről van-e szó, vagy csak középszerű fordításról. Nem mondanám mégsem rossznak, mert átüt a lapokon az alkotó stílusa, de például bizonyos kifejezések idegenül hatnak a szövegben (ld. zargatta, cumó), s korántsem vagyok biztos abban, hogy mostantól autentikusan birtokolhatjuk magyar nyelven. Ennek ellenére mégsem bizonyult csalódásnak, igaz, nem is lett akkora reveláció, mint az Egy maszk vallomása.

A regény úgy indul, akár egy romantikus história, aztán fokozatosan eluralják a szöveget a szerző jellegzetes motívumai, a cizellált japán kalligráfia légies világára emlékeztető költői nyelvet felváltja a naturális elemekben (is) gazdag démoni próza, s végül újra bebizonyosodik, hogy Mishima a világirodalom egyik legmerészebb szépírója. A történet alig lényeges: egy özvegy, fiúgyermekét egyedül nevelő yokohamai nő beleszeret egy tengerészbe. A mű hőse a Tengerész, aki a Nő és a családi fészek kedvéért odahagyja a Tengert, mint a cselekvés, az Ismeretlen, a nagy életkaland és az individuális létezés, a korlátlan szabadság terét. A románc beteljesedik, ám a nő fia, aki egy nihilista és deviáns kölyökbanda tagja, épp azt a hamis rendet tagadja, amelybe a számára Hősként megérkező szimpatikus hajós szerinte filiszteri módra, megalkuvón, gyáván és férfiatlanul belesüpped. A fiú ezért társaival közösen beavatja őt ama kegyetlen játékba, amelynek végén a tengerész végül mégis tragikus hőssé válhat.

Természetesen értelmezhetném a történetet a szerző saját hazájának társadalmához köthető szélsőséges politikai filozófiájára alapozva. Hiszen Mishima élete rendhagyó kincsesbánya az irodalomtörténet számára. A vézna, érzékeny, gátlásos, homoszexuális hajlamú fiúcska, aki nagyanyja autokratikus szárnyai alatt nőtt fel, 12 évesen írni kezdett, később megismerkedett az ősi szamuráj-hagyománnyal, művésznevet vett fel, testépítésbe fogott, és huszonévesen megteremtette önmagát – azt a Mishimát, akiben voltaképpen két vagy több személyiség élt egyszerre: a szenzibilis gyermek, a művelt és zseniális író, a radikális politikus és a szamuráj. Végül magánhadsereget alapítva 1970 novemberében négy katonájával túszul ejtette a Japán Honvédelmi Erők tábornokát, azzal a céllal, hogy visszaállítsa a császári hatalmat, sikertelen kísérlete után azonban rituális öngyilkosságot, szeppukut hajtott végre.

Csakhogy Mishima elsősorban az európai modernitást a japán irodalmi tradícióba integráló szövegeivel és súlyos lélektani küzdelmeinek nagy horderejű irodalommá párolásával vált a huszadik század egyik legnagyobb írójává. A The sailor who fell from grace with the sea is ezt bizonyítja, bár itt mintha a karaktereket szándékoltan papírfigurákká oldotta volna a végső tanulság érdekében, s kevesebb teret enged a psziché ábrázolásának. Talán ezért is lehetne könnyedén rávetíteni az író Japán-vízióját a cselekményre, s a regényt egy társadalomfilozófia allegorikus illusztrációjának tekinteni.

De ha pusztán az író elveiből, tehát a kapitalizált, ősi hagyományait eláruló Japán radikális újragondolásának nézőpontjából közelítem meg a művet, ez a lépés rendkívül leegyszerűsítő olvasat volna. Engem sokkal inkább a metafizikát megkísértő attitűd és a pszichózisba hajló lélektani analízis foglalkoztat. Olvasatomat pedig támogatja az a fontos mozzanat is, hogy a könyv mindkét hőse ugyanazzal a gonddal küzd: szeretnének megfelelni egy magasrendű, univerzális erkölcsi parancsnak, de túlérzékenységük, belső vívódásuk megakadályozza őket e heroikus életterv megvalósításában. A tengerész esetében ez a Nő és a Szárazföld csábítása, a fiúnál pedig leginkább akkor figyelhető meg, amikor a Tengerészhez kapcsolt sérelmeiben összemosódnak a banda vezérének demagóg regulái és az esendő gyermeki érzelmek. Néha úgy tűnt, az elbeszélő mintha két regényalakjában kettéhasította volna Énjét: egy szocializáció előtti, a felnőtté válás bűnétől mentes anarchista kisfiúval leckézteti meg hűtlen alakmását, aki gyáván elmenekül feladata elől. Ők nem is tudják, mennyire egymásra rímel a sorsuk, de a szerző magabiztosan összecsomózza a szálakat. Nem sikerül beteljesíteni az ideális, abszolút szabadságot, aki pedig megszökik igazi rendeltetése elől, annak lakolnia kell.

S hogy e titkos tudás most miért volt rám kisebb hatással, mint a korábbi Mishima-szövegek, egyelőre nem tudom eldönteni. Vagy a regény színvonalának, vagy a fordítónak, vagy a saját hibás olvasási stratégiámnak, netán a legutóbbi Mishima-kötet befogadása óta eltelt időben módosult tudatállapotomnak köszönhetem.

Novics János