A tavalyi Osztrovszkij-bemutató után idén a Cseresznyéskert képviseli az orosz drámairodalmat a Petőfi Színház repertoárjában – ha akarom, ez már egyenesen tradíció… Az idén 105 éves darab Csehov egyik legismertebb műve, a Rómeó és Júlia mellett a második „nagy klasszikus” ebben az évadban.

Csehovot ma az orosz irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjaként, a legismertebb színpadi szerzőjeként tartjuk számon. Érdekes, hogy színrelépésekor egyáltalán nem aratott osztatlan sikert, a közönség sokáig értetlenséggel fogadta műveit (például a Sirály is megbukott ősbemutatóján). Ez igazából 1898-ban változott meg, amikor megkezdte együttműködését a moszkvai Művész Színházzal és a legendás Sztanyiszlavszkijjal – a modern drámafelfogás találkozott a korszerű előadásmóddal.

A Csehov-drámák legnagyobb előadási nehézsége abból fakad, hogy a szerző eredetileg komédiának szánta műveit, de a XX. századi színjátszási hagyomány inkább tragédiává „torzította” azokat. Ez részben interpretációs félreértésekből, részben szándékos félremagyarázásokból fakad – hiszen például a szovjet kulturális vezetés szívesen látta bele ezekbe a darabokba a cári Oroszország dekadens világának kisszerű sorstragédiáit.

Az igazság az, hogy jó kelet-európai hagyomány szerint ma talán leginkább tragikomédiának tűnnek Csehov drámái a szemünkben. Nem véletlen, hogy igen sikeres paródiák születtek a Három nővérből vagy a Ványa bácsiból, hiszen alig kellett az eredeti művek szövegén, szellemiségén változtatni, hogy kiütközzék komikus jellegük. A csehovi figurák kisszerűségükben és tehetetlenségükben hordozzák a komikumot és a tragikumot egyszerre. Legtöbbször látják saját hibáikat, és ez a néző számára is nyilvánvalóvá válik, de képtelenek a változtatásra, ami gyakran nevetésre ingerel, ugyanakkor szorongással is tölt el bennünket – mert hiába az eltelt évszázad, a felvetett problémák többsége még ma is aktuális…

A Petőfi Színház eddigi legkorrektebb bemutatója a Cseresznyéskert ebben az évadban. Az első dicséretre méltó momentum, hogy Spiró György korszerű fordítását használták a készítők. Az igazi siker azonban a jó színészi teljesítményekből fakadt. Szabó Máté rendező láthatólag nem akart semmi különlegeset kezdeni a darabbal, megmaradt egy klasszikusan bevált értelmezési tartománynál, de ezt megfelelően és fegyelmezetten keresztül- és végigvitte. Így – bár a színlap és a plakátok komédiát ígérnek – a darab interpretációja a tragikomédia felé mozdul el, de a végkifejlet megjelenítése inkább a tragikus jelleget erősíti.

Főként az első felvonás első részében találkozhatunk néhány erőltetett megoldással: a kényszeresen csetlő-botló figurák nem a komikumot erősítik, amire, gondolom, az eredeti szándék irányulna, inkább mesterkéltté teszik az előadásnak ezt a részét. Ezek a kezdeti megpróbáltatások szerencsére gyorsan lepörögnek, és később a szöveg elkezd működni. Csehov általában sok szereplővel dolgozik, és a cselekményszálak is szerteágazóak – a legtöbb természetesen a múltból fakad. Ez a „káosz” úgy tud jól működni, ha mindenki megfelelően kiveszi a részét, és teszi a dolgát a színpadon. Ebben az esetben ez is történik: a kisebb-nagyobb szerepeket játszó színészek mind a helyükön vannak, „hozzák a karaktert”.

A sajtóbemutatón én elsősorban Csarnóy Zsuzsanna (Ranyevszkaja), Palásthy Bea (Varja) és Gula Péter (Lopahin) teljesítményét éreztem kiemelkedőnek, de a kisebb szerepeket játszók közül is nagyon meggyőző volt például Terescsik Eszter (Dunyasa). És nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy ezt támogatta az összes színész kiegyensúlyozottan jó teljesítménye – ritka az, amikor elmondható, hogy nincs homok a gépezetben…

A fösvény minimalista díszlete után kissé frusztráló volt a visszatérés a (viszonylag) grandiózus színpadképhez (É. Kiss Piroska), főleg, mivel a végkifejlet megoldása kísértetiesen visszaidézte a Vihar néhány díszlet-trükkjét. Az élő zene viszont nagyon jó fogás volt, ahogy a zenei alap is jó választásnak bizonyult – kár, hogy erről szinte semmilyen információ nem utolérhető!

Nem csupán érettségire készülő középiskolásoknak ajánlható ez a Cseresznyéskert előadás, hiszen jól emészthető, helyenként kifejezetten humoros produkció. A rendező talán nem a legizgalmasabb utat választotta, de amit felvállalt, azt tisztességesen végigcsinálta, így egy klasszikus Csehov-értelmezést láthatunk a színpadon.