Soproni bor(tor)túra

- élmények a volt határszélről -

A soproni borvidék a magyar vendéglátás egyik szégyene. Vállalom ezt a szélsőséges kijelentést, bár tudom, komoly súlya van. Rendben, pontosítok: szégyen, amely mindössze egyetlen este tapasztalata. No, de minden merítés ilyen, a vendég mindig egyetlen látogatásból ítél. Nem tud másként. Ott jár, s amit lát, arról mond véleményt. Örül vagy háborog.

Hetekkel korábban eredetileg Szekszárd volt az úti cél, mert decemberben jófajta szekszárdi borokat ittam (Takler, Mészáros) de mert a tolnai térség és a szekszárdi borvidék még nem hódította meg egészében a világhálót, valamint semmi egyéb használható programmal nem szolgált a borpincéken kívül, ezért január 26-án, szombaton, a 34. születésnapomon, kettesben inkább nyugatnak indultunk. Sopron viszont – ellentétben Szekszárddal – kiépített onlájn sztráda, és csak a helyszínen derül ki, hogy egy weblap valósága mennyire csalóka.

A szállásra nem lehetett panasz, egy remek vendégházban éjszakáztunk, amely egyszerre volt hajszalon, autómentő műhely és kényelmes lakosztály, kedvező árfekvésben, 5 ezer forintért virradatonként, két személy részére.

Még előzőleg tájékozódtam, hogy szombati napon, késő délután vagy kora este, vajon elcsíphetünk-e soproni pincészeteket. Fél órás kóstolóra és 3–4 palack, helyben vásárolandó borra gondoltam. A sztárpincészeteket szándékosan elkerültem, gyanítva, hogy úgysem foglalkoznak egy szerény szükségletű veszprémi párral hétvégén este, 3 liter kedvéért. Inkább a kisebb objektumokra, a barátságos borgazdákra utaztam. De már az első delikvens hidegen kijelentette a telefonban, hogy hétvégén zárva tartanak, felesleges odafáradnom.

A második pince után, amely csakúgy, akár a korábbi, fennhangon hirdette vendégszeretetét a neten, el is akadtam. Ők azt mondták, csak 7 fő felett fogadnak vendégeket, szombat estére is várnak egy nagyobb csoportot, azaz kár odamerészkednem. De ha mégis annyira nagyon akarunk, hát nem bánják, üsse kő, akkor esetleg mégis beengednek minket délután 5 óra tájban pár percre. Kezet ráztunk virtuálisan a kagylóban, ám rossz érzéssel vettem tudomásul, hogy most nem a vendég tiszteli meg őket látogatási szándékával, hanem sokkal inkább Ők tesznek szívességet azzal, hogy egyáltalán beeresztenek minket. Ez pedig – akárhogyan is nézem – szinte minden egyébnek nevezhető, csak nem éppen gáláns vendéglátói bánásmódnak. Próbáltam még 2–3 pincét, de ők fel sem emelték a telefont.

Mielőtt megérkeztünk volna, még vásároltunk némi élelmiszert a schengeni határokkal felszabadított Burgenlandban, aztán séta a belvárosban. Igaz, az év első hónapja talán nem a legkedvezőbb képet mutatja egy városról, de január ide vagy oda, Sopron merőben kopott benyomást keltett az első órában. Több helyütt útfelújítások folytak, és az utcák szürkén, nyomasztó egyhangúsággal fogadták az odatévedőt. A várkerület környékén aztán átszűrődött valamelyest az a hangulat, amely a várossal kapcsolatos kulturális emlékeimet játékba hozta. Így például megtaláltam Pap Károly szülőházát, s néhol felfedeztem valami illanó légkört Rakovszky nagyregényének altenburgi ódonatából.

Végül a magát borszentélyként hirdető Soproni borház mellett döntve arra bazíroztam, itt gond nélkül végigkóstolhatjuk a vidék legjobb italait, és vásárolhatunk is. Nem kétséges, hogy az impozáns pince, egzotikus háttérként teletöltve a bortermelés klasszikus eszközeivel, valóban autentikus atmoszféra egy borkedvelő számára. Kezdeti lelkesedésem azonban hamar elillant, amint az itallapra pillantottam. Én ugyanis naivan arra gondoltam, hogy helyben mindig olcsóbb a helyi bor, nem kell a veszprémi hipermarketek nyereségét gyarapítanom. Ennek ellenére állíthatom, hogy amit az árak terén tapasztaltam, felülmúlta legszédületesebb félelmeimet is. Ugyanaz a soproni bor, amelyet egy veszprémi áruházban mondjuk 1500 körüli áron értékesítenek, ott legalább a duplája, s egy neszmélyi chardonnay, amely idehaza 800, ott bizony 2000. Közepszerű vagy éppen nevenincs pincészetek borait árulták akkora összegekért, amennyiért legfeljebb egy Weininger vesztegeti izgalmasabb hordóit. Egy ezredfordulós ismeretlen syrah mellett pedig, melyért a csúcsvillányi Bock is legfeljebb 15 ezret kérne, itt – nem ámítás – a 0,75-ös palacknál kereken 30 ezer forint szerepelt. A kimért folyóborok persze olcsóbbak voltak, ám mi sajnos nem hoztunk magunkkal üres palackot, vendéglátóink pedig nem különösebben igyekeztek segíteni rajtunk, ezért hát üres kézzel és gyomrunkban 2–2 pohár, közepes minőségéhez képest elég drágán kidugózott zweigelttel távoztunk.

A vacsora legalább szerencsés választás volt: a délután 5 órakor mellesleg teljesen elhagyatott Bacchus fogadó gazdag két személyes húslakomája még az én falánkságomon is kifogott, alig bírtam belapátolni az utolsó falatokat, s ami ritkán esik meg velem, még maradékkal is kedveskedtem egy lábunknál hízelkedő óriás kandúrnak. Mivel a vendéglő tulajdonosa maga is bortermelő volt, műanyag palackban vittem tőle folyó bort, iható félszáraz zöldveltelinit és közepes kékfrankost. Az előző nap megtárgyalt pincelátogatást az elhúzódó vacsora és a váratlan zsákmány miatt önkényesen elnapoltuk, a szerzett bort nejlonbatyuban hurcolva tértünk hát be minden magyar idők legpusztultabb filmszínházába, az úgynevezett Elit mozi Huszárik-termébe. Szimpatikus névadója talán cinkosan mosolyogna, én mégis pont az efféle élmények miatt nem tudok rajongani a retróért. Kényelmetlen székek, üres nézőtér, botrányosan rossz képminőség, csapnivaló hang és jókora kajakóma kíséretében peregni kezdett a tavalyi Filmszemle fődíjas darabja, az Iszka utazása.

Azt hiszem, öregszem. A pocsék hely, a fejedelmi lakmározás, a kialvatlanság és a bor ugyanis annyira eltompított, hogy röviddel a film kezdete után – rákönyökölve az előttem lévő széksorra – egyszerűen elszunnyadtam. Én, aki három napos virrasztás után sem hunytam le szemeimet eddig egyetlen filmen sem, de még a gyengébb darabokat is éberen végigültem, most az Iszkán minden bűntudat nélkül szundítottam vagy húsz percet. Amikor felébredtem, az az érzésem kerekedett, nem is veszítettem túl sokat. Bollók Csaba filmje rokonszenvesen szürke, csúcsrealista dokujáték, s benne emberileg és karakterként is felmagasodó hatalmas alak a kislányt játszó Varga Mária, mégsem nyűgözött le egészen, hiányérzetem támadt. Igaz, ha egyszer majd újra látom otthonosabb körülmények közt, jó minőségben, talán egész más véleményem lesz róla.

Ami ezután következett, az lidérces tévelygés kettesben a soproni éjszakában, minthogy végül nem leltünk egyetlen olyan borozóra sem, ahol kielégíthettem volna minőségi tanninra szomjazó finnyás torkomat. Szombat este ugyanis széles Sopronban csupán egyetlen kocsma akadt, ahol valami ihatatlan kékfrankossal szolgáltak, a többi csárda, pince és vendéglő teltházas volt, vagy zártkörű rendezvény felirattal tartotta távol a hívatlan betolakodókat. Rábukkantunk ugyan egy háromtermes helyre, ahol kétszer is jártunk, de a fiatal pincérek mindkét alkalommal már-már szinte gúnyosan mosolyogtak a messziről idetévedt járatlan idegen naivitásán, aki azt gondolja, hogy hétvégén este szabad széket kaphat.

Vajon hol hibáztuk el? Talán ha asztalt foglalunk valahol délelőtt, vagy egy héttel korábban, és legalább több tízezres fogyasztással kecsegtetjük a házigazdákat, akkor tárt karral fogadnak? Nem biztosan. Egy ismerősömtől hallottam, amit a szombat este boszorkányosan bizonyított, hogy a soproni vendéglátás nincsen rászorulva a pökhendi turistákra, akik azt hiszik, hogy egy kétszemélyes vacsora és palack bor fejében eladják nekik az altenburgiak a lelküket. Ők annál sokkal tehetősebbek, semhogy csekély fogyasztás érdekében szaladgáljanak. Pénzüknél vannak így is, hiszen mellettük virágzik a posztmodern monarchia. Zajos koktélbárra és pizzériára persze ráakadtunk a belvárosban, de én borospincére vágytam. S hihető vagy sem, igazi soproni kékfrankos nélkül tértem haza.

Így végül éjfélkor visszatértünk szállásunkra, s a Bacchus-féle gyenge minőségű folyóborral, a televízióval és közös évődéssel töltöttük soproni éjszakánkat.

Még egy érdemleges élmény maradt az esős másnapra, mely, ha orvosolni nem is lehetett képesek, de legalább csillapította csalódásunkat. A belvárosban egy ingyenes vándorkiállítást néztünk meg, amely a pszichiátria tudományát helyezte új megvilágításba. Igaz, nekem nem okozott meglepetést, mert magam is hasonló véleménnyel voltam az elmeorvosok kétes értékű több évszázados működéséről. A kiállítás, amely egy amerikai szervezet – név szerint a CCHR támogatásával jött létre – bemutatta a pszichiátria botrányos történetét és azokat a károkat, amelyeket a pszichiáterek ma is okoznak.

A videófelvételekkel dokumentált anyag rengeteg szakemberrel, professzorokkal, orvosokkal, áldozatokkal készített interjúk segítségével megdöbbentő adatokat tár fel. Értesülhetünk arról, hogy a tizenkilencedik századi pszichiátria a tudománytalan szadizmus melegágya volt, hogy napjainkban gyermekek millióival szedetnek tudatbefolyásoló pszichiátriai szereket, s naponta több száz embert szállítanak be ma is kényszerrel a pszichiátriára, noha a páciens nem is beteg.

A kiállítás szélsőséges állításokat fogalmaz meg, s elsődleges célja, hogy felhívja a figyelmet a pszichiáterek visszaéléseire, amely az anyagi haszontól a perverz vágyak kielégítéséig terjed. A CCHR pedig – amelyet egyébként a szcientológiai egyház támogat, és magyar fiókintézettel is rendelkezik – felvállalja, hogy segít az áldozatoknak. Nem kétséges, hiánypótló szervezet, magam is támogatom a gyógyszeriparral szövetkező pszichiátriai terror leleplezését. Ám a kiállítás túlságosan amerikai narratívája és a lélek fogalmának előtérbe helyezése kényes kérdéseket is felvet a világszervezet vallási hátterével kapcsolatban.

Mindettől függetlenül lenyűgöző felvételeket láttunk, és újra meggyőződtem arról, hogy a pszichés zavarok többségére nem a tabletta, hanem – hangozzék bár banálisan – az odaforduló emberi figyelem és szeretet, valamint a nyelv, mint intelligens gyógyító erő az egyedüli megoldás.

(Vonatkozó művészi illusztrációk: Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére és Szász János legutóbbi alkotása, az Ópium)

S ha már kékfrankos nélkül tértünk haza, egy szép élménnyel zárom e szöveget. Még mielőtt ugyanis Sopronba érkeztünk volna, előzőleg megálltunk kedvenc somlói pincészetemnél, ahol megható örömmel fogadtak, s nagyon jó áron ismét vásárolhattam kiváló somlyai borokat. A Csordás-Fodor borház szerencsére pontosan tudja, hogy a borfogyasztás nem csupán húszfős csoportok és vagyonos sznobok privilégiuma, hanem minden borissza joga. Így érdekes módon, noha csak szerényen költöttünk náluk, még ajándékkal is kedveskedtek. E pár palack mellé pedig vettem még Ausztriában is egy burgenlandi zöldveltelinit és zweigeltet.

wolferl

Rovat: