Köszönöm Érsek úr a vasárnapot és…

- van-e ész lelkiismeret nélkül? -

Ökomenikus istentiszteleten vettem részt vasárnap 18 órai kezdettel a református templomban. Sokan voltunk, egy ismerős. Örültem az új arcoknak. Van élet a köreimen túl is. Közel önmagamhoz. Katolikusként a kíváncsiság vitt oda a Tiszteletes úr délelőtti ajánlása révén. Gondoltam, kipróbálom mostantól, hogy komoly, az emberi életet közösségi feladatként is értelmező, hitelesnek tartott emberek szavára hallgatni fogok.

Szót fogadok. (Van egy barátom neki is szót fogadok. Oka a bizalom. Én kiérdemeltem, ő kiérdemelte, stb…). Nem azért, mert az életrajzom függ tőle, hanem mert jobbá tesz. Ha valaki jót akar, jó-tanácsod ád, ajánlást tesz, felteszem, valószínűleg énértem teszi, végső soron értünk.

A falakról hiányzott a kereszt, a kép, az örök szembesítés. A látvány. Aztán közben rájöttem, hogy mindenki a maga keresztjét hozta, cipelte be. Mindennapjainkból eredendő bűneinket. Vannak emberek, akik bűntelennek láttatják-vallják magukat. Lelkiismeretük mindig tiszta, mosolyognak, jönnek-mennek, olykor még a ruháikat is irigylem. Tiszták, újak, mint a lelkük. Alacsony élethőfokon kitisztíthatók. A piacon minden kapható hozzá. Csupán anyagi és magánéleti problémák kínozzák őket, a világ önsanyargatása. Lelkiismereti ügyekről nem szól a fáma. A lélekről nem esik szó. A lélek csak úgy van, csendben, sötétben magára hagyva. Ezért is szeretek templomba járni: olyan szavakat hallok, amiket egyébként nem. Így talán elhiszem, hogy valamit jelentenek is. Nem egy kihalt nyelv töredékei csupán. Mert szavainkat ápolni kell, különösen életbevágó szavainkat. A szómágia az ősi falak között is hat, nem csak a modern reformkor 100 Ft-os belépőjű városszéli palotáiban. Talán nem szép dolog, de tanárként szoktam a hazugság szóval is illetni a nem-igaz, vagy „félreértésnek”, „viccnek szánt” mondatokat, ügyeket. Nem az eszem mondatja velem, hanem a lelkiismeretem. A többiekért és értem. Mindannyinkért.

Van-e ész lelkiismeret nélkül? Ki lehet-e kapcsolni az ember részeit, csak úgy? Befogni a fülünket, hogy csak a szemünknek higgyünk? Jó volt hallgatni a templomi beszédet (éneket is), s látni telve a kényelmetlen padokat. Aki tudná, aki érezné, amit ott, ismeretlenek között, velük együtt tudok-tudunk, az irigykedhetne is akár. Legközelebb bejönne, és a kiengesztelődéskor kezet fogna velem. Talán máskor is. Ismeretlenül. Nem szorítana le a kocsijával, nem tolakodna elém, köszönne – ha felismerne. Felismerne. Felismer. Bárcsak egyre többen ismernék fel egymást! Bárcsak kivilágosodna bennünk, amiről nem beszélünk. Gondolom is olykor az óráimon: egy közös ima talán többet érne. A háború belőlünk tör elő, de a béke vágya, hite, reménye velünk, bennünk marad.

Várnai László

Rovat: