Nincs másik?

A Forrás Színház <i>A legyek ura</i> című előadásáról

Sohasem értettem, miért annyira jó mű Golding A legyek ura című regénye, hogy boldog- boldogtalan színpadra próbálja álmodni. Már – az egyébként valóban látványos – filmes feldolgozásáról sem értem, miért érezték szükségét az alkotók, hogy celluloidra rögzítsék. Persze az ő dolguk, az enyém meg, hogy fanyalogjak. De kérdem én, nincs a magyar s a világirodalomnak számos más műve, mely ezerszer inkább megérné a feldolgozást, mint ez az alkotás?

A története talán mindenki számára ismert. Gyerekek kerülnek egy lakatlan szigetre, ahol kialakítják felnőttek nélküli közösségüket, s valahogyan előbb-utóbb ők is elkezdenek ugyanolyan barbár módon viselkedni, mint korosabb társaik. Nincsenek kétségeim afelől, hogy egy regény terjedelme erejéig ne lehetne izgalmasan, érdekfeszítően és szórakoztatóan elmesélni ezeket az eseményeket, de színpadon mindennek a zanzásított változata nem ok nélkül hat unalmasan, számomra legalábbis egyáltalán nem tetsző módon.

A színpadkép úgy nagyjából rendben van. Egy ejtőernyőt stilizáló drapéria hullik alá, egészen előre, a háttérben ugyancsak hasonló anyagból egy kereszt formájú alakzat, másfél fémemelvény, kötelek. A játszók igyekeznek kitölteni a teret, kár, hogy igyekezetük a legtöbbször valóban rohanásból áll, s már kétségei támadnak az embernek, hogy biztosan nem egy sportversenyen ül-e. Természetesen a túlélésért folytatott küzdelmet fel lehet fogni egészen nyugodtan valamiféle gigantikus bajnokságnak, csak kár, hogy igazán nagy figurák, és igazán nagy mondatok nincsenek ebben a történetben.

Se egy „Könyörgök, akasszuk fel!”, se egy „Fülöp atya, Kaka Matyi púzott!”. Így tényleg nehéz olyasmit csinálni, amire az ember felkapja a fejét. Pedig szükség lenne rá, mert a szövegből kialakított cselekmény a legkevésbé sem érdekfeszítő. Ez nem feltétlenül a játszók, illetve a rendező hibája. Ha valami mégis a szemére róható, az természetesen a darabválasztás.

Ahogy elnéztem az előadás közönségét, az volt érzésem, hogy utóbbi problémámat sem feltétlenül érezte át velem együtt mindenki. A nézők általános iskolás diákok voltak, hasonlóan a játszókhoz, akik egészen a Vajdaságból jöttek, hogy színi tudományukat előadják. Az előadásnak azért voltak kifejezetten élvezetes pillanatai is, csak kár, hogy a színpadi játékhoz ezeknek sem volt túlságosan sok közük.

A legjobban az tetszett, amikor egyes képeket kimerevítettek, s ezeket váltva próbáltak hatást kelteni. A fényekkel, s képek alatt szóló zenével viszonylag izgalmasan bántak közben, de ennél több nem igazán sült ki belőlük. Így az egész megmaradt valamiféle performance-hoz közeli állapotnak, ami az össznépi játékon nem sokat dobott. Hiába volt mindehhez – az egyébként jól kiválasztott – Lajkó Félix muzsika, az egész megmaradt néhány kép és néhány mondat elegyének.

Az előadást Németh Ervin rendezte, és 2008. január 21-én volt látható a HEMO-ban.

Rovat: