Hommage a` Bajnovits

Egy ismeretlen költő legnagyobb versei - 3. rész (1992-1994)

Vajon kinek mond az a név valamit is, hogy Bajnovits Jeromos? Élt valaha egy költő, akit ma egyáltalán nem jegyeznek az irodalmi kánonban, noha két évtizede reményteljes versekkel indult pályája, mígnem maszturbálás közben érte a halál, szívroham végzett vele, ráadásul egy adag nyugtatót is bevett mindehhez, az ezredfordulón, 2000-ben.

Ott fejeztük be legutóbb, hogy Jeromos barátom, akinek már megadatott néhány publikáció és mérsékelt irodalmi siker, óriási szenvedések közepette rovogatta költeményeit egy elérhetetlen lányról, aki dobta őt. Nos, a következő két év valóban e gyötrelem jegyében telt, miközben a szerelmi mártírium remek versek elékészítésére ösztönözte. A gyermeteg nyafogásokat, a dühtől tajtékzó szenvedélyt és parttalan indulatokat azonban röviddel ezután felváltotta a keserű rezignáció, egyfajta parázsló, permanens lemondás, amely megzabolázta a korábban szabálytalanul áradó, néhol túlírt és szentimentális poémákat. Íme az egyik:

CSEND

Lángoló dél.
Tetőkön tű-fény kopog.
Nyaral a március:
arany mocsok.

Lobogó délután.
Színek mérge eszi a kertet.
Mézes parfüm a tavasz:
megdermedt meleg.

Úgy kell a kéj…
Van-e hév, mi megtart?
Van-e vágy,
a régi, a vérrög, a megmart?

Nincs.
Csak csend van.
Csend és idő.
Hamuban szorong a láng.

Azt hiszem, jól látható, hogy Jeromos fejlődésnek indult ezekben a napokban. Már nem a romantikus költészet pátosza hevíti, hanem egyfajta tárgyias letisztultságban látja megfoghatónak problémáit, az érzelmek és a világ plasztikus ábrázolásában. Ebben az időben Jeromos rengeteget olvasott, szinte mindenüvé magával cipelte olvasmányait, hóna alatt verseskötetekkel szaladgált a városban, és amikor együtt iszogattam vele valamelyik borozóban, rendszeresen felolvasásokat tartott. Különösen nagy hatással volt rá az Újholdasok nemzedéke, közülük is nyelvi tekintetben Pilinszky és Kálnoky, de legnagyobb kedvence ekkoriban mégis a könyörtelenül fogalmazó, a magyar lírát megújító, mára kultikus poétává vált Petri György lett. A hangsúlyos elem lírájában azonban továbbra is a reménytelen deprimáció volt. Erről az életérzésről tanúskodik a következő két költemény is:

NOS

Ez már a szótlan ősz. Zöld színházban
a piros rózsák. Borult égbolt. Erő és vér nélkül
csak a gyengeség. A laza, fáradt izomrostok.
Ősz sóhajt, feszül, folyik, lélegzik
bennem a vágy. Lassan kicsordulnak
az első esőcseppek, mint egy éve.
És úgy zakatol tovább a Minden,
akár a verkli, simán, közönyösen.

Ez már a néma ősz. Pedig még csak
a sunyi augusztust írják. De hát…
Tudjuk mi jól. Egyszer fel kell állni.
Pedig most legszívesebben elfeküdnék
a földön, és úgy néznék a magasba, hogyan hajolnak
rám a bús testű fák, komoran, lomhán,
suhogva, valamit messziről, a távolból suttogva
ahová nem ér el árnyék, értelem.

SOHA

Csak a némaság. De még az sem.
Csak a csend. Nedves este leng.
Sötét. A kertben gyász pihen.
Ingó lepke. Csúnya pók.
Fáradt a szem. Gyomorban
idegen vacsora. És a nyelv hegyén szó,
amit nem mond ki soha.

Mint az megfigyelhető, Bajnovits Jeromos költői eszközei egyszerűsödnek, a „kevesebb több” elve alapján rájön arra, hogy nem feltétlenül kell romantikus ciráda, néha elég a pár szavas, precízen adagolt, pontos, minimalista közlés. Ez a verstípus legpregnánsabban talán a következő rövid darabban érte el kulminációját:

SOK

Összeaszalódott
a nyár.
Túlérett gyümölcs
a nap.
Beleharaptam,
és szétfolyt számban
a pillanat.

Az iménti költemény egyébként egy híres kortárs költő érdeklődését is felkeltette, amikor Jeromos postázta részére néhány irományát. A költőfejedelem hajlandó lett volna közölni is egy rendkívül ismert periodikában, ám azt a megjegyzést tette, ha több ilyen gyöngyszemet talált volna, akkor tudna gondolni közlésre. Jeromos ezután lázas verselésbe fogott, abban reménykedve, hogy költői pályája végül felível. Nem szabad azonban azt hinni, hogy a beteljesületlen szerelemmel kapcsolatos fájdalmai végleg eltűntek. Sajnos a régi emlékek még sokáig kísértették és olyan közepesebb romantikus versek is születtek, amilyen a következő kettő.

MÉG

Egy halott kagyló héját
őrzöm szobám egy
titkos rejtekén. Emlékek
üledék hamvából
kibontott falatnyi fény.
S önmaga lángjától
elfogódott, óvatos, néma
hajnalokon, sóhaja
még fülembe lobban, s a
félálom reszketeg
hitével hallgatom, hogyan
súgja hullámait
a távoli tenger, s egy
vándor áramlat hogyan sodorja el
kagylóvágyak
gyöngycsepp könnyeit.

CÍM NÉLKÜL

Szürkén, fáradtan tengnek a percek
s már ahhoz sem fűz érdek, hogy
megmozdítsam a karom. Fásultan lengek
a hűvös napokban, s úgy visz
az idő, akár a habokban korhadt fát a víz.
Én nem teszek érte semmit.
Nyirkos ősz ez, a tél ujja már nyakamat fogja
s nincsenek szavaim.
Azt hiszem, véletlen ez az élet.
Némán, merengőn henyélek, és aki rám néz,
arra szárazon mosolygok.
Üresen, álmosan. Mint akinek mindegy,
mi van. Bölcsen és pöffeteg,
aki épp csak megszületett. És él. Olyan
megszokott dolog ez.
Mit is mondhatnék… Vannak még szavak.
De fájna már minden mozdulat.
Nincs is mit mondanom. Lustán, mint
a macska, elnyújtózkodom.
Az este sápadt és hideg. S néha még
itt babrál egy-egy ideg huzatos arcomon.
S még megrándul egy-egy izom.
Szám élén cserepek, világít a hold,
fagyos fénye eléri bőrömet.
Vagyok és vagyok.
Talán ha nem volnék. Talán a haláltól félnék,
pedig egyszerű és szép. S legfőképp:
okos.

Az iménti vers egyik legszembetűnőbb jellemzője a halálvágy, amely Jeromos életében és lírájában kezdettől fogva fontos szerepet játszott. Mint látni fogjuk hamarosan, egyre többet foglalkozott az öngyilkosság gondolatával. Végzete úgyszólván elkerülhetetlen volt, és sajnos be is következett. Addig azonban még számos versben megörökítette filozófiai dilemmáját.

Bajnovits Jeromos krónikáját ezúttal egy fontos cezúrával zárom: a sorozatos magánéleti és szakmai kudarcok okán Jeromos barátom kerek két éven át szinte semmit sem írt: 1994-ben rövid időre felhagyott a költészettel. Még mielőtt azonban lezárta volna korai pályaszakaszát, megírta élete egyik legfontosabb versét, amely megelőlegezte az 1996-ban újrainduló nagy költői korszakát.

ELŐSZÓ

Ezt a markodban rejtőző hideg követ
hiába szorongatod, zavarja tenyered.
Feldobod – elkapod. Sokáig figyeled,
aztán elhajítod. Majd újra rátalálsz,
valahol a porban lábaid előtt hever
az árva, megsajnálod és felveszed.
Később egy sziklafalhoz viszed,
s tudod, ha nekivágnád, darabokra
törve húsodba csapódhat egy holt
szilánk, s ketté hasít végül a seb.
De hogyha megteszed, nem viszket
többé a tenyér. Akkor megfogod,
felemeled a karod, s megrándul
izmaidban az utolsó mozdulat.

Legközelebb Jeromos gyökeresen új és hatalmas esztétikai fejlődésről tanúskodó műveivel folytatom.

ŠFigyelem! A közölt szövegek szerzői jogi védelem alatt állnak és azok bármely, engedély nélküli felhasználása szerzői jogi és egyéb jogszabályokba ütközhet. Minden jog fenntartva!


Novics János
www.novicsjanos.blogspot.com

Rovat: