Hommage a` Bajnovits

Egy ismeretlen költő legnagyobb versei – 2. rész (1990–1992)

Vajon kinek mond az a név valamit is, hogy Bajnovits Jeromos? Élt valaha egy költő, akit ma egyáltalán nem jegyeznek az irodalmi kánonban, noha két évtizede reményteljes versekkel indult pályája, mígnem maszturbálás közben érte a halál, szívroham végzett vele, ráadásul egy adag nyugtatót is bevett mindehhez, az ezredfordulón, 2000-ben.

Azt ígértem legutóbb, hogy Bajnovits Jeromos pályájának lírai megújulásával folytatom. Először azonban néhány sor az életrajz alakulásáról. Bajnovits esetében ugyanis, mivel alanyi költő volt, igenis érvényes a haladó irodalomkritikusaink által oly gyakran kárhoztatott referenciális olvasat. Költeményei szinte kivétel nélkül mindennapjainak őszinte, bár gyakran stilizált megjelenítései. Ha pedig kamaszkori szerelmi költészetére gondolunk, az csaknem teljes egészében megfelel a valóságos szenvedélyeknek. Nézzünk erre máris példát, egy 1990-ben keletkezett, kissé még suta, ám buja poéma keretében, amely egy napilap jóvoltából mellesleg nyomtatásban is megjelent.


AZ ÉJJEL

Egy paplannal háltam az éjjel,
testeddé gyűrtem a puffadt szivacsot,
szimatoltam arcod kifakadt kéjjel,
fogott a huzat, nyaltak a hajlatok.

Pihegve, hevülten henteregtem,
csücskébe súgtam a szorgos szavakat,
pár nyílásba betalált a nyelvem,
ízleltem szájad a vékony vászon alatt.

Leintett végül a fáradt fájdalom,
reszketve izzadtam, ájult nyugalommal,
szánalom pihent a feszes falakon,
bölcsen bámultak, sziszegő mosollyal.

Bajnovits Jeromos 1992-ben mindössze 18 éves volt, túl néhány reménykeltő pályakezdési kísérleten, melynek során néhány verse is napvilágot látott egy-egy újságban és egy vidéki antológiában. Mint mindig, lángolt egy elérhetetlen lány, vagy inkább mitizált lény iránt, akkor már éppen második éve tartott az egyoldalú, viszonzatlan románc, amelynek tárgyát egy szőke gimnazista bakfis képezte. Jeromos természetesen szeretett volna megszabadulni ettől a kínzó érzéstől, de egy darabig nem sikerült. Erről a szorongató küzdelemről szól a következő költemény:


ÉVSZAK

Megint esik, zuhog a hajad.
Beszivárogsz a repedéseken,
hajnalra szőke árvíz ringat,
egy születni készülő szó-magzat
sírása olvad beléd,
felduzzadsz, elöntöd a kerteket,
tovább zúdulsz,
végighemperegsz a világon,
s hordalékoddá mosod csontjaimat.
Hullámaidba fullad a nap.
Csak egyetlen gyöngy
villan a mélyben,
s halott korallok vére pirkad.

Mint látható, Bajnovits szinte kizárólag szabadversekkel foglalkozott. Amikor egy ízben arról kérdezték, miért nem próbálja meg a kötött formákat, azt válaszolta, dühíti a szótagszámok és verslábak matematikai módon megszerkesztett rendszere. Hiába vette fontolóra Nemes Nagy Ágnes intelmét, miszerint a formák birtoklása szakmai biztonságot, nagy tapasztalatot ad és valójában szabaddá tesz, ezzel a véleménnyel nem értett egyet, sőt azt mondta, őt gúzsba kötné egy elegáns szonett. Meglehet, a költészetről alkotott téves elképzeléseinek egyikéről van szó. A következő példa egyszerre hordozza magában a rímes strófák világát és a zaklatottan szabad verselés elvét, miközben szókimondó stílusban a nagyszüleinél eltöltött évek fonákságairól tanúskodik.


IDILL

A családban tag vagyok,
nagymama főz rám.
Megvagyok, mosolygok,
mossák a ruhám.

Jövőmre oktatnak,
s az illem titkaira,
mindenki jót akar,
nevel a nagypapa.

Tiszta a körmöm,
fogamat megmosom,
a szomszéd is köszön
s vigyáz rám sok rokon.

Mindenem megvan,
még zsebpénzt is kapok,
lakom a lakásban,
panaszra nincsen ok.

De néha megállok a szobában és bánom, hogy
nincs nálam egy fegyver, mert
most lelőném ezt a csordát,
akik nem tudják, mi az a kristályban
lángoló jégvirág
s mit jelent könnyes vért
nyelni egy árva éjszakán.

Ha megfigyeljük, Bajnovits szóképei, metaforái között rendszeresen visszatérő, patetikussá hangolt tárgyi elemek találhatók, úgy mint tenger, tűz, láng, éjszaka, jég, vér, hold, nap, fény etc. Amikor egy alkalommal felhívtam a figyelmét erre a szerintem kissé kiszámítható és néha unalmassá váló költői eszköztárra, Jeromos mord hangon elmondta nekem, hogy mindez tudatos szándék eredménye. Szeretné ugyanis a kortárs költészetet visszavezetni ahhoz az ősi szóhasználathoz, amely a klasszikus líra sajátja volt. Az pedig már legyen a szőrszálhasogató esztéták gondja, ha ezt a tervszerű gesztust vagy költői programot nem hajlandók meglátni alkotásaiban. E himnikus korszakából álljon itt most az egyik legfelemelőbb verse, amely egy irodalmi fesztiválon egyébként egy ismert költőnő szóbeli elismerését is elnyerte. Bárcsak közölte volna inkább valamelyik trendi folyóiratban, megfejelve egy dicsérő recenzióval! Akkor talán barátom ma is élne még, dicsőségben és elismerésben.


A PARTON

Esős estéken szomorú a tenger.
Kék bánat vérzik az égen.
És a hűvös, szigorú szélben
fáradt árnyak fáznak.

Hát lejöttem.
Lengek a parton.
Dús cseppek égnek hajamon
és arcomba ver a zápor.

Még elér és megszúr
pár apró moraj,
felém súg egy-egy foszlány dallam,
de vízzé ázott izmaimban
üvölt a kegyetlen tisztaság.
Ordít a szerelem.

És nyugodt, bús csendben
figyelem, ahogy kék ágyába
lassan belefullad, távoli titkom:
a lobogó alkonyat.

Nos, Jeromos barátomnak végül csalódnia kellett. Múzsája, a szőke bakfis, nem értékelte kellőképpen költői és férfiúi erőfeszítéseit, s a valóságban léha teremtésnek bizonyult, így a lovagi hódolatért cserébe közönnyel és eltaszítással jutalmazta hűséges trubadúrját. Hadd szolgáljak az életrajzíróknak egy kis adalékkal: az történt, hogy Bajnovits Jeromos hosszas könyörgésre megvendégelte úrnőjét egy közös nyaralással egy irodalmi táborban, ám az érinthetetlen hölgy már a második éjszakán lelépett valami daliás gitárossal. Erről a kiheverhetetlennek tűnő kínszenvedésről szól a következő szabálytalan ritmusú, s talán épp ezért megrázó, tragikus költemény.


UTOLSÓ KÉRÉS

Most nyugalommal áll a délelőtt, prüszkölő napfénnyel
orrán, s félig-öltözve már itt botorkál az önző március.
Övé a panaszom, a lanyha sirám, sirály-élű szemét
csak ő veti rám, és dülledő tüdőkkel bámulnak
az idegen barátok.
Mit tudnak erről? Látják ezt ők? Hogy tulipán ujjakkal
hajamra nyúlkál a tavasz? Látják a friss zenét, az olvadó hó zaját?
Üresek szemeik, beszélnek szokottan, a tárgyakról, az ebédről,
egy filmről. És hadar a város, karokat döfnek
egymásba a párok, de nem hallják a zúgó muzsikát,
hogy a napsugarakon hegedül a meleg.

Nem! Mégsem. Ez nem lehet.
Hogy e lendülő újban itthagyj.
Pattanó öklökkel kérlek, ne tedd!
Látod, félszegen sziszegek,
kapaszkodom a füstbe.
Miért hagysz e tavaszban kényes
vágyaiddal, miért hagyod,
hogy fogdozzon a sok idegen?
Vagy méhedbe költözzem újra?
Szürcsöljem savanyú magzatvized?
Szaggassam szét melleid?
Nyelvemmel töröljem feneked?
Szólj már! Ne hagyj itt! Hallod?!
Nem teheted!

Papírba szorul a szó.
Talán ezt akartad.
Csendbe csúszik a kiáltás.
A szoba hallgat.

Most járkál a város, mint rendesen,
sétálnak ütődött utcák,
én meg
nem tudok ránézni
egy ismeretlen lányra,
csak a halvány kék tény fog
makacsul.

Hogy Bajnovits Jeromos miként lábalt ki ebből a példátlan szenvedésből, az majd a legközelebbi részből derül ki. Legyen szerencsénk akkor is!

ŠFigyelem! A közölt szövegek szerzői jogi védelem alatt állnak és azok bármely, engedély nélküli felhasználása szerzői jogi és egyéb jogszabályokba ütközhet. Minden jog fenntartva!

ŠNovics János
www.novicsjanos.blogspot.com

Rovat: