Elvont gondolatok alapján nem lehet kizárni, hogy a földi élethez kapcsolódó egyensúlytalanságot maga a politika és szoros szövetséges, a tőke tartja fenn. A 2007. év végén mivel találtuk magunkat szembe? A világ békétlen, háborúk folynak, új háborúkat készítenek elő.

A világ ismételt felosztása a nagyhatalmi törekvések, a hatalom megszerzése érdekében átgázol a természeten, élővilágon és az emberen. Minden gondolkodó embert elriaszt a politika képmutatása, amikor mosolyogva kevés kenyeret hintve a pornép közé, sok-sok cirkuszt biztosítva gázol át földrészeken, nemzeteken, embereken. Egyről azonban elfeledkeznek a gőgös politikusok, kiskirályok, diktátorok, tőkések. Ez pedig nem más, mint az élővilágban természetesen jelenlévő agresszív viselkedés, magatartás időszakos fellángolása.

Korábbi írásokban igyekeztem az egyéni és a csoportos agressziót is mint biológiai jelenséget elemezni. Az agresszió-kutatók szinte egybehangzó állítása az, hogy a küszöbingerek átlépésekor, a létfenntartás kilátástalanságai esetében törvényszerűen fellángol az agresszió és az erőszak. A politika sokszor játszik ezzel a tűzzel. Abban az esetben, ha egy politikai csoportosulás védelemre szorul – mert szándékaik sértik pl. egy nemzet és az abban élő emberek érdekeit –, akkor jól bevált forgatókönyvnek megfelelően irányított, inkább jelképes agressziót gerjesztenek. Ezzel mintegy felhatalmazzák magukat arra, hogy a fegyveres szervezeteiket erősítsék, és a diktatúra felé vigyék hatalmukat. Senki ne értse félre gondolataimat, természetesen itt csak a közép- és dél-amerikai diktátorcsináló amerikai politikára gondolok, vagy egyes afrikai országokban zajló eseményekre, minden más hasonlóság csak a véletlen műve.

Nem hallgatható el, hogy hazánkban is feszült a társadalmi légkör. Aggodalomra ad okot az is, hogy 2007 végén az Állami Számvevőszék vezetője azt mondja, hogy elkerülhetetlen hazánkban a nemzetközi tőke erősítése, a multinacionális cégek jelenléte, mert az adóbevételek nyolcvan százalékát ezek fizetik be, és csak Ők tudnak munkát biztosítani a magyar lakosságnak. Ezt már nem lehet nyitánynak tekinteni, ez már maga a drámai kibontakozás. Mi rejlik a megfontolt és higgadt, tényszerű bejelentés mögött? Nem más, minthogy az elmúlt években a magyar állam minden vagyonát eladta, lakosait, honfitársainkat korunkra jellemző rabszolgapiacra hurcolta, és abban reménykedik, ha jó rabszolgaszállító lesz, akkor továbbra is megkapja üveggyöngyeit. Állítom, hazánk kivételes helyzetben lehetne, ha a megfelelő vezetés arra törekedne, hogy a jövő kihívásainak megfelelően szerényen, minden luxus nélkül rendezze és visszaállítsa azt az állapotot, ahol a multinacionálisok és a tőkések javára eltolódott a 80–20 százalékos arány visszahúzódna minimum 50–50 százalékra. Ezzel hatalmas lépést tudnánk megtenni – talán minden túlzás nélkül kijelenthetően – nemzetünk megmaradása érdekében. Lehetetlenség! – kiáltanak fel erre a politikusok és a közgazdászok, de ne adjuk fel, a gondolkodást még nem lehet letartóztatni.

Hazánk olyan földrajzi adottságokkal rendelkezik, hogy minden további nélkül a hazai lakosság élelmezését el tudná látni. Erre az állításra jön a támadás: de ez ellentétes a globális élelmiszer-kereskedelemmel, az EU-s normákkal stb. A támadást kivédjük és riposztozunk: a tudás birtokában kijelenthetjük, hogy a nagy élelmiszertermelő országok komoly bajokkal küszködnek, kimerültek a termőföldek, az gigantikus állattenyésztési programok elképesztő környezeti károkat okoznak, végső kétségbeesésükben a jelenleg még bizonytalan génmódosításokhoz nyúlnak, a kemikalizálással végsőkig kizsigerelt termőföldek hozama folyamatosan csökken, ivóvizeik ezáltal nagymértékben szennyeződnek stb. A mohóság és a teljes tudatlanság vezette tőke ezért inkább azt mondja, hogy akkor ne segítsük és ne támogassuk egyes országok természet adta lehetőségeit, hanem ott is romboljunk, a termőföldeken legyenek raktárak, kamionmosók, bevásárlóközpontok, az erdeiket kivágatjuk, a fát elszállítjuk vagy elégetjük villamos áram termelésre, a megmarad erdőterületeket motorpályává alakítjuk át. Tehát mit visznek végbe? Nem mást, mint az országot a relatív és az abszolút nyomorba és kiszolgáltatottságba taszítják. Viszont riposzt sem marad el: Aki ezt írja, az fantáziál, őrült – sőt már várható, hogy mikor hangzik el, hogy –, a társadalom ellensége.

Ismét a tudás és az ismeretek birtokában visszatámadunk és megadjuk a tust, ami nem más, mint a „Lugánói jelentés” feldolgozott ismerete. A tanulmányban nyilvánvalóvá vált a neoliberális szemlélet és az ezek mentén való cselekvés minden lépése. Tehát van miért aggódnunk.

A témával sokat foglalkozva úgy tűnik, hogy a XXI. században még nem alakultak ki a megfelelő társadalmi irányítási és szervezőrendszerek. Az ősközösség, a feudalizmus, a kapitalizmus, a szocializmus, a kommunizmus, a diktatúrák, a királyságok mind a múlté. A demokráciáról – mint társadalmi formáról – viszont sokat hallhatunk, de igazából senki nem tudja, hogy ez mit jelent. Ellentmondásosak azok a cselekedetek, amikor a demokrácia biztosítása érdekében lebombáznak országokat, katonailag megszállnak területeket, vallási háborúkat szítanak, embereket kínoznak, vallatnak. Soha nem lehet értelmezni, hogy a demokrácia és a nyersanyagért folyó kíméletlen harc hogyan egyeztethető össze. A demokráciát hirdető nagyhatalmaknak miért kell kisebb nemzeteken átgázolni? Miért kell népcsoportok kultúráját, hagyományait lerombolni? A kultúra védelmében korábban leírt gondolatokban mindig felvetődik, hogy a diktatórikus demokráciának azért érdeke a kulturálatlan néprétegek „kialakítása”, mert ez a gondolkodni nem tudó, de kitűnő fogyasztó embercsoport ideális szavazóréteg. Talán úgy gondolják, hogy a XXI. század politikai struktúrája a demokratikus-feudalizmus vagy a demokratikus-kapitalizmus stb. A részletekbe nem bocsátkozva talán azzal lehet a gondolatot lezárni, hogy a társadalomtudományok nem nőttek fel a XXI. századhoz.

folyt. köv.


Szacsky Mihály
palatinus