Réges-régóta tervezem, hogy leírom a gyerekeink születésének történetét. Magunknak és nekik is. Valószínűleg másképp emlékszem már rá most, pár év után, mintha akkor rögtön megörökítettem volna. Eddig valahogy sosem sikerült nekiülni, de most, karácsonykor, a születés ünnepén ez igazán aktuális, és valahogy jobban rá tudtam hangolódni az írásra.

Sára története

Sárára nem kellett sokat várnunk, ahogy 2004 tavaszán kigondoltuk, hogy jöjjön, már szinte rögtön jött is. Nagyon jól viseltem a várandósságot, az utolsó hónapig jártam dolgozni, vezettem, tanítottam, másztam az emeleteket az iskolánkban. Sok könyvet megvettem, megrendeltem a Kismamát, és elkezdtem utánaolvasni mindennek, amiről korábban még nem nagyon hallottam. És újra meghallgattam a családban a már jó párszor hallott születéstörténeteket.

Gáborral néhány hetesen elmentünk az orvoshoz, aki megcsinálta az ilyenkor szokásos ultrahangot. Tizenvalahány hetesen már látszott a kis feje és a többi része is. Sosem láttam még ilyen képet. Türelmesen vártam, hogy az orvos bediktálja az adatokat az asszisztensnek, igazán nem is tudtam, éppen mit mér. Vártam, hogy ha végez, nekünk is elkezdi megmutatni, amit csak sejtettünk a kép alapján, hogy hol a feje, a törzse, és most éppen mekkora. De hiába vártuk. A doktor úr gyorsan a kezembe nyomott egy papírt, hogy felöltözhetek. – Jól értettem, hogy az utolsó érték a fejátmérő volt? – kérdeztem. – Igen – válaszolt röviden. – És az normális ilyenkor? Úgy értem, nincs semmi gond? – Nincs – jött a rövid válasz, és már tessékeltek is ki a vizsgálóból. Még annyit kérdeztünk, hogy nem kérhetünk képet? Azt a választ kaptuk, csak akkor adnak, ha valami baj van.

Eléggé leforrázottan jöttünk el, nem is tudom, mit vártam, hogy majd ezek az idegenek is örülni fognak a babánknak? És ez végig így lesz? Vajon mindig minden rendelésen így fogom érezni magam? Legalább elmondhatta volna, megmutathatta volna, mit látunk. Viszont én meg kérdezhettem volna. De közben mindig csak vártunk, hogy nehogy közbevágjunk. Tulajdonképpen semmit sem tudtunk meg, a doktor úr a fejem fölött elbeszélt, az asszisztensnővel megcsinálták a papírt, amit és ahogy kellett. Végül is ebben nem volt mit kifogásolni, de mégis nagy hiányérzettel jöttünk el. Valahogy én ezt nem így szeretném, mi ezt nem így szeretnénk…

Egy-két hónap olvasgatás után elkezdtem utánajárni, milyen lehetőségek is vannak itt nálunk a szülészeten, milyen alternatívnak mondott lehetőségeket lehetne kihasználni, amikről mindenhol azt olvastam, nagyon jó a babának és a mamának is szülés előtt, alatt és után. Hát, ezekből nem sok minden valósítható itt meg. Alternatív lehetőségként akkor is és azóta is a labdát és a bordásfalat említik. Hosszasan kerestem valamilyen szülésfelkészítő foglalkozás után, és megtaláltam az Alternatal Alapítvány információs estjét és egyhetes tanfolyamát, ahol az intézeten kívüli, vagy más szóval az otthonszülésről kaphatnak tájékoztatást az érdeklődő kismamák és kispapák. Sikerült Gábort rábeszélnem, hogy menjünk el, hallgassuk meg legalább az információs estet, aztán majd meglátjuk a továbbiakat. Egy péntek délután felszedelőzködtünk, és felutaztunk Pestre. És életemben nem éreztem még ilyet. De ahogy 2–3 óra múlva vége lett a tájékoztatónak, úgy éreztem, hazaértem. Hogy én ezekkel az emberekkel, ezekkel a segítőkkel szeretnék szülni.

A hónapok alatt és a tanfolyam elvégzése után egyre biztosabbak lettünk abban, hogy mi ezt a lehetőséget szeretnénk választani. A legnagyobb gondot az okozta, hogy messze lakunk a fővárostól, 200 km-re, vagyis három órára. De mire eljött a szülés ideje, mindent megterveztünk. A kiírt időpont előtt két héttel elutaztunk Pomázra, majd Budapestre egy lakásba, hogy ott szülhessünk „otthon”, vagyis olyan segítők legyenek velünk ezen a fontos eseményen, akik kísérik a szülésünket, és nem levezetik… Majdnem három hetet töltöttünk el végül Budapesten, mert Sára nem siette el a dolgot. Gábor szabadságot vett ki erre az időre, és máig melegséggel tölt el, ha ezekre a napokra gondolok, a várakozásra, a nyugodt sétákra, vacsorákra.

Egy délutáni alvás után valahogy furcsán, hosszan sajgott a hasam. A sajgások kontrakciókká erősödtek, és egyre rendszeresebbek lettek. Amikor már biztos voltam benne, hogy „ez már az”, szóltunk a bábának, és megbeszéltük, hogy kb. 2 óra múlva megint hívjuk, de ha bármi van közben, akkor is telefonáljunk, ott lakott a közelben. Két óra múlva már nem tudtam beszélni a telefonba, Gábor szólt nekik, hogy jöjjenek, mert már szeretnénk, ha ott lennének, csak néhány perc van a fájások között. Így majdnem három év elteltével csak arra emlékszem, hogy fel-alá járkáltam a szobában, körbe-körbe, és egy-egy kontrakciónál hosszan nyögve Gábor nyakába kapaszkodtam. És arra, hogy a Gábor kb. 2 perces borotválkozása óráknak tűnt. Azt is alig vettem észre, amikor megérkeztek a segítők, a bábák és a dúla. Megkérdezték, megvizsgálhatnak-e majd két kontrakció között, hogy tudjuk, kb. hol tartunk. Én azt hittem, még az elején. A könyvekben órákig tartó néhány perces fájásokról olvastam, főleg az első szülésnél.

Kiderült, hogy teljesen ki vagyok tágulva. Kérdezték, hol szeretnék szülni, melyik szobában? Jesszusom, már szülni kell? Már ott tartok? Nem vajúdgathatnék még egy kicsit? Úgy elvoltam a kis hullámaimmal, mindig csak a következőre koncentráltam, és most már itt lesz a vége lassan? A legnehezebb része, a kitolás? Istenem, meg tudom én ezt csinálni? Már csak arra emlékszem, hogy próbálgatom a testhelyzeteket, szülőszéken, állva, majd végül guggolva született meg Sára. Olyat ordítottam, amilyet szerintem még életemben sose. És kibújt szépen, rózsaszínűn, éppen csak megtöröltük, és már a hasamon is volt bebugyolálva, fél 1 volt éjszaka. És már fél órája március nyolcadika, vagyis a születésnapom. És mostantól az övé is. Azt sem tudtuk, fiú lesz-e vagy lány. Pár perc eltelhetett, amikor rájöttünk, nem is tudjuk, mi lett. Gábor hozta volna a zseblámpát, de a bába csak elmosolyodott: – Nem kell nekem ehhez lámpa… Benyúlt a takaró alá, és rögtön kiderült, hogy kislány. Szép, egészséges, nem volt szükség leszívásra, méricskélésre, mosdatásra, nemsokára szopizni is elkezdett. Amikor a zsinór elvékonyodott, elkötöttük, elvágtuk, s hamarosan a méhlepény is megszületett. A segítők mindent rendbetettek, én letusoltam, és hárman befeküdtünk a nagyágyba, hogy végre kipihenjük a fáradalmakat. Reggel úgy döntöttünk, már nagyon szeretnénk hazamenni, ezért Gábor összepakolt, és délutánra már itthon is voltunk. Sára azóta ügyes nagylány, lassan óvodába megy.

Gergő története

Nem sokkal múlt egyéves, amikor megtudtuk hogy útban van a kistestvére. Természetesen megint hasonló szülésre készültünk, megint voltak terveink és többféle variáció arra, hogy is legyen, ha… Most már nem volt olyan egyszerű, egy kétéves gyerekkel nem nagyon ugrálhat az ember, és nem is akartam elköltözni vele Pestre két-három hétre. Egy ismerős kölcsönadta nekünk a szülésre – és előtte pár napra – a szegedi lakását, hogy nyugodtan menjünk oda. Végül is másfél óra alatt ott vagyunk, van, aki a kórházba majdnem ennyit utazik. Pestről a segítőknek se hosszú az út, találkozhatunk akkor ott, hogy ne kelljen három órát autóznunk.

Megbeszéltük, hogy húzzuk, ameddig csak tudjuk itthon, és majd látjuk. Most a változatosság kedvéért február 3-ra, a Gábor születésnapjára voltam kiírva. Elterveztük, hogy 25-én utazunk Szegedre, de a néni, aki a lakást intézte volna nekünk, kórházba került, éppen akkor. És az utolsó vizsgálaton a bába is elejtett egy mondatot, hogy ha már nem akarok autóba ülni, majd eljönnek ők. És én ennek akkor annyira, de annyira megörültem. Maradhatnék itthon? Szülhetnék igaziból itthon? Nem kellene pakolni, autózni, megszokni egy másik lakást, más szagokat, más környezetet. Milyen jó is lenne, ha a környékben is lakna bába, ha egy olyan szülészeti rendszer lenne itt nálunk is, mint „Nyugaton”. Nem lennénk ilyen messze azoktól, akik ugyanúgy gondolkoznak a szülésről, mint mi, akiknek mindaz természetes, ami nekünk.

Február 2-án délután 4 körül kezdett el sajogni a hasam. Felhívtuk a bábát, aki azt mondta, ha tényleg nem mennénk sehova (bár azt ajánlja, induljunk el), akkor ahogy tudnak, indulnak. De hívjam fel azért valamennyi idő múlva, mi újság. Fél óra múlva már Gábor hívta, mert beindultak a kisebb kontrakciók. A bába azt mondta, nagyon valószínű, hogy ha ez így megy tovább, már nem érnek ide a szülésre. És kezdtem sejteni én is, és hozzászokni a gondolathoz, hogy egyedül leszünk. (Azért reménykedtem benne, hátha kihúzzuk addig, mire ideérnek.)

Gábor fél 5-kor elvitte Sárát anyuhoz, hogy elmenjenek az ovis farsangra. Ahogy kiléptek otthonról, jött az első olyan igazán kapaszkodós fájás. Beültem a kádba, hátha jobb lesz úgy, de 20 perc után azt éreztem, ki kell szállnom, mert ezek már nem „olyan” fájások, és valahogy jobb lesz kint. Egyébként sem voltak 10 perces meg 15 perces fájásaim, hanem volt az első nagyobb, 20 perc múlva még egy, 10 perc múlva még egy, aztán 7, 5, 3 perc múlva, majd szinte egybefolytak. Na ekkor szálltam ki a kádból, és a hálószobában odatérdeltem a franciaágyunk elé egy nagy párnára, és elmozdulni sem bírtam. Éreztem, hogy ezek már a tolófájások. Gábor mögöttem a gátamat olajozta (mint egy képzett bába), a törölköző és a takaró a kályhán melegedett, a hősugárzót bekapcsoltuk, hogy még melegebb legyen. Muszáj volt csak magamra és a babára figyelni, és ez nagyon-nagyon jó érzés volt. Hogy nem vártam mástól a megerősítést és a segítséget, mint korábban, amikor Sára született. Az eszemmel akkor is tudtam, hogy nem tudnak segíteni, de végül akkor tudtam megszülni, amikor rájöttem, hogy egyedül vagyok, hiába ülnek itt mellettem, hiába biztat Gábor halkan, teljesen egyedül vagyok. És nekem kell megcsinálni, és nekem kell kitolni. Most nem tudtam, hány centire vagyok kitágulva, nem tudtam, hol tartok, csak éreztem, csak azt éreztem, hogy jön, jön, egyre lejjebb, és már feszít, nagyon feszít, és a kezemmel éreztem a fejét. És egy nagy ordításra kibújt a feje, Gábor megnézte, hogy nincs a nyakán a zsinór, mondta, hogy már nyitva van a szeme, nézegeti a lámpát… A következő fájásra pedig kibújt egészen. Gyorsan bebugyoláltuk, megfordultam, és a hasamra tettük, csak egy kicsit sírdogált. A lepény is olyan gyorsan megszületett, hogy még a zsinórt sem vágtuk el, mert még lüktetett.

Még 6 óra sem volt, másfél óra telt el az első kontrakciótól, a bábáék még valahol Kecskemét körül jártak. Gábor áttelefonált az oviba Sárának, hogy megszületett a kistestvére, és nemsokára hazajöhet, találkozhat vele. Ez a kép másnap reggel készült. Amikor a bábák megérkeztek, megvizsgálták a méhlepényt, minden rendben volt, szépen egészben kijött, Gergő pedig már szopizott. Még arra emlékszem, hogy már farkas éhes voltam, megvacsoráztam és rengeteget ittam.

Ez a két szülés nagyon megerősített engem. Főként abban, hogy merjek bízni magamban, a megérzéseimben, a baba jelzéseiben. Mert mindig a mama érzi leginkább, mi a jó neki szülés közben, egy külső szemlélő másképpen lát mindent. És meggyőződésem, hogy ami az anyának jó, az jó a babának is, mert sokáig egyek vagyunk, még a születés után is. Nem szabadna feleslegesen elszakítani őket egymástól.

Hálás vagyok a segítőinknek, hogy ráébresztettek és megtanítottak minderre, hogy elsősorban ne másban bízzak, hanem magamban, a babában és a szülés erejében.

Nagyon jó volt érezni a Gábor támogatását és segítségét is. Sára születésénél is ő tartott, belé kapaszkodtam, de most, Gergő születésénél igazán tevékeny részese lett a folyamatnak. Valahogy úgy éreztük utána is, hogy nem volt ebben semmi különleges, csak azt tettük, ami jött, segítettünk világra jönni egy kisbabának, hogy úgy és akkor szülessen meg, ahogy és amikor neki jó.

2007 karácsonya

Kiss Bernadett