Azért jó, hogy két színház van Veszprémben, mert így bizonyos időszakokban hetente lehet színikritikát olvasni. Most ismét Petőfi Színház, és ezúttal a Legyetek jók, ha tudtok, a nagy sikerű olasz film színpadi adaptációja.

A Legyetek jók, ha tudtok – Luigi Magni filmje – látszólag egy fiatal szerelmespár tragikusan végződő történetét meséli el a XVI. századi Rómában, de ez valójában csak apropóul szolgál Néri Szent Fülöp nem mindennapi alakjának bemutatásához. Gyermekkorom (és feltételezem, sok más ember gyermek- vagy fiatalkorának) meghatározó élménye ez a film, amely a különleges szent, „Fülöp atya” habókos, kissé együgyűnek tűnő, de végtelenül bájos figurájára és a római utcagyerekekkel való különleges kapcsolatára épül.

Már ez a mű is hemzseg a hatásvadász elemektől (főleg éneklő gyerekek mérhetetlen számú szerepeltetésére gondolok itt), a története nem egy nagy durranás, de mindezt feledteti az igen jól eltalált és kitűnően alakított központi karakter. A sikertörténet persze vonzza a feldolgozásokat: ennek első eleme volt a Napoleon Boulevard hasonló című slágere, mely a film címadó dalának feldolgozása volt, és annak rendje-módja szerint tarolt is a ’90-es évek elején. Aztán 2004-ben jött a következő lépcsőfok, Vajda Katalin (Fábri Péterrel és Gerendás Péterrel) színpadra alkalmazta a művet.

Mondhatnánk, hogy ez afféle magyar mánia, ha egyszer valami bejött, arról szeretnénk minél több bőrt lehúzni, de valójában még ebben sem lenne igazunk: úgy tűnik, ez általános emberi vonás… Nyilván a Film Színház Muzsika, a másfél évtizede jobblétre szenderült folyóirat címe adhat ötletet valakinek ahhoz, hogy egy filmet színpadra alkalmazzon – ez még önmagában természetesen nem bűn, hiszen láttunk mi már karón varnyút. Az is természetes, hogy a különböző művészeti ágak eltérő eszközrendszerrel rendelkeznek, és az egyikből másikba történő konvertálás során óhatatlanul változtatásokat kell végrehajtani, hogy érvényesülhessenek a „célzóna” technikai adottságai, de közben a mondanivaló se sérüljön túlzottan.

Probléma akkor van, ha az arányokat nem sikerül jól eltalálni – jelen esetben pontosan ez történt, és a jó filmből meglehetősen pocsék színpadi mű készült. Három alapvető problémát emelnék csak ki: az adaptációban felborul a „fő történetszál” és a humoros-színes epizódok kényes egyensúlya; a színpadi verzióban megjelenik egy kerettörténet, ami azt sugallja, hogy Cirifischio a valódi főszereplő, miközben továbbra is Fülöp atya áll a középpontban; és elmondható az is, hogy a film gyakran szűkszavú bölcsessége itt erősen túlmagyarázva van jelen, ami különösen feltűnő a főszereplő feleslegesen túlírt monológjaiban.

Lehet-e rosszul megírt darabból jó előadást produkálni? Itt és most biztosan nem. Tiszteletreméltó volt a készítők törekvése, és úgy érzem, vannak is komoly erényei az előadásnak, de összességében nem képes felnőni a filmes előd színvonalához, és mondanivalójában sem olyan erős, mint az volt. Mintha maga a cím csúfolódna ebben az esetben az alkotók lehetőségeivel: „Legyetek jók – ha tudtok!”

Kőrösi Csaba kiváló választás volt Fülöp atya szerepére, néhány furcsább reakciót leszámítva (például amikor Loyolai Ignác felveti szentté válásának lehetőségét) mintha rászabták volna a karaktert. Az nem az ő hibája, hogy a szövege bizonyos pontokon visszataszítóan cirkalmas, de sajnos a végeredmény mégis az, hogy nem tud a filmbeli példaképpé válni. Szerémi Zoltán (Ignác atya) és Baranyi Péter (Sixtus pápa) keveset szerepeltek, de az epizódjaikban elég meggyőzőek voltak, a többiek, bevallom, nem tettek rám különösebb benyomást sem pozitív, sem negatív értelemben. Az mondjuk feltűnő volt, hogy a sajtóbemutatón (a premier előtti napon) még milyen sok volt a szövegtévesztés, igaz, hogy inkább csak apróbb hibák csúsztak be („Tedd az öled a fejembe!”).

A díszlet (Jasenko Čonka) most is ötletes és szép kivitelezésű lett, bár a második felvonás gyakori színváltásai kissé nehézkesek voltak – de még így is nehéz praktikusabb megoldást elképzelni. A jelmezekhez Rátkai Erzsébet valószínűleg szintén a filmből merített ihletet (Fülöp atya ruházatánál biztosan), néhány apró kellék esetén csúszott be némi anakronizmus (zománcozott bádogbögrék).

Nagy Viktor rendezőt nem irigylem, bár nem tudom, mennyire az ő választása volt ez a darab (vagyis hogy mennyire magának kereste a bajt). Az igazán jó előadáshoz majdhogynem drámaírói munkát kellett volna végeznie, de tudjuk, hogy ez nem a rendező feladata. Fülöp atya szövegéhez azonban lehet, hogy érdemes lett volna hozzányúlni – részben, hogy kevésbé legyen erőltetett, részben, hogy az előadás eleje és a második felvonás második fele felpörögjön kissé.

A gyerekszereplők persze elérték a kívánt hatást, és a közönség tombolt a gyönyörűségtől – nyilván csak szerintem gáz, hogy ugyanazt a két dalt kénytelenek ötször elénekelni. Őri Ádám talpraesett Cirifischio volt, Ladányi Júlia viszont elég vérszegény Leonetta (mentségére szóljon, hogy maga a karakter sem egy életteli figura). Részemről nem is probléma, hogy hosszú idő után a Petőfi is él azzal a „marketingeszközzel”, hogy sok gyerekszínészt szerepeltető produkciót mutat be, de jobban örültem volna egy szerencsésebb darabválasztásnak…