Korrekt munka

- Pannon Várszínház: A padlás -

Nekem idén bejönnek a Pannon Várszínház előadásai. Persze nem láttam minden bemutatót, de már a másodiknál tartok, és még mindig kitart a lelkesedés – pedig mindkettő mjúzikel volt… Ez már tendencia, akárhogy is vesszük! No, félre a beszéléssel, lássuk hát, mit rejt 2007-ben Veszprémben A padlás!

Biztos nagyon ciki, de én még soha nem láttam színpadon A padlást, pedig pont az én gyerekkorom, meg Presser-Sztevanovity, meg Veszprémben is volt már ráadásul… Egyik kolléganőm kétszer már meg is rendezte, szóval tényleg lemaradtam, mint a borravaló! Azt persze már hallottam, hogy szilvásgombóc, meg valahol, a fényeken túl, de még csak kazettán vagy egyéb hanghordozón sem találkoztam egészben a darabbal.

Ennek a pozitív oldala, hogy különösebb előfeltevésektől mentesen ülhettem be műélvezni a Pannon Várszínház szombati premierjére, nem vártam Rudolf Pétert, Kaszás Attilát vagy Igó Évát. Várakozás azért volt bennem, hiszen mégiscsak egy magyar musical-ikont készültem első ízben magamévá tenni, és ilyenkor mindig fél kicsit az ember, hogy csalódás éri. Főleg én, a nagy „mjúzikelrajongó”.

Az első kellemes meglepetés a díszlet kapcsán ért. Sehol egy földgömb, nem terpeszkedik középen a pörgő-forgó vastraverz-izé, eltűntek a (túlontúl is) megszokott elemek. Helyette klassz deszkatákolmány, amolyan magyar típusú padlás, ami alatt nem jó lakni, de a szellemjárás tuti garantált. Nem tudom, mitől függ ez (a pénztől), de nagy öröm számomra, hogy Kovács Yvette Alida végre új elemekből építkezhetett.

Az előadás kis csillagszületik-produkcióval vette kezdetét ilyen foszforeszkáló vagy fluoreszkáló (sose tudom, melyik melyik) cuccosok meg sötétség segítségével, csak a sötétség nem volt vak, így egy kicsit látszott, hogy emberek viselik a láthatósági mellényeket, de azért nem volt nagyon gáz a nyitány. Aztán jöttek a szellemek, és elkezdtek énekelni. Ez mindig a kritikus pont (ez a kifejezés a többjelentésűség jelensége kapcsán akár érdekes szójátékként is felfogható), de nem történt ekkor sem „tragikus baleset”, hanem a dolgok úgy elkezdtek működni.

Már figyelem egy ideje ezeket a pannonos színészeket, és egyre inkább azt érzem, hogy tudnak énekelni. Persze tehetségük kibontakoztatásához nem árt, ha jó darabban lépnek fel, és ezzel most nem is volt semmi hiba. A Hotel Menthol után most is azt éreztem, hogy ezek az emberek szeretik, amit csinálnak, és jó kedvvel játszanak a színpadon. Nagyképűség lenne tőlem, ha egy zenés darab után színészi (és főleg énekesi) teljesítményeket próbálnék meg értékelni vagy összevetni, így tényleg csupán néhány szubjektív kommentárra szorítkoznék ebben a tekintetben.

Nagyon furcsa volt Oravecz Editet (majdnem) nagymama-szerepben látni, mikor néhány éve még kisfiút játszott a Kétbalkezes varázslóban (többek között)! Nem is nagyon hittem el, hogy olyan öreg… Jó volt látni, hogy Koscsisák András ilyen jól megtalálta a helyét a Várszínház színpadán – az ő játékán tudom valamennyire lemérni, milyen alkotói közösség működik itt. Kiss T. István továbbra sem pacsirtatorkú dalnok, de Témüller szerepe nagyon testhezálló neki. Kovács Ágnes Magdolna teljesen levett a lábamról – Csa-csa-csa után Kölyök, két egymástól meglehetősen távol álló szerepkör, és mindkettő nagyon korrekt módon megoldva…

Hatás Andrea teljesítménye bámulatos, amikor egy gerendán egyensúlyoz, úgy tesz, mintha hegedülne, és még énekel is – ugyanakkor lehet, hogy túl nagy terhet ró rá, hogy szinte állandóan főszerepet játszik: főleg a prózai részeknél volt olyan érzésem, hogy kicsit túljátssza Sünit, és mintha némely manírok is kezdenének kialakulni… Egyed Brigittára viszont most sem lehet panaszunk: ilyen morcos törpét még Tolkien is csak legszebb álmaiban látott…

Az előadás tehát teljesen korrekt volt, a koreográfiák is működtek többnyire – jó, volt köztük néhány egyszerűbbnek tűnő, de néhány nagyon ütős is. Főleg a finálét találta ki nagyon okosan Krámer György: pontosan azt a bombasztikus hatást érte el vele, amit egy előadás végén a készítők látni szeretnek. Justin Júlia jelmeztervezőnek főleg a Robinson robotot játszó Németh Ádám lehet hálás, hiszen nem öltöztette tetőtől talpig kartondobozba…

A rendezés kapcsán egyetlen kritikai észrevételt tennék, de azt igen fontosnak tartom. Egy jelenetben a szellemek, akik pozitív szereplők egy olyan darabban, amit sok gyermek is meg fog nézni, cigarettára gyújtanak. Ennek valószínűleg látványtechnikai okai lennének, vagyis a füstnek jól kellene kinéznie, de még csak ez sem következik be. De ha ez lenne Veszprém színházi történetének leglátványosabb színpadképe, akkor is erősen kérdésesnek tartanám ezt a megoldást… Ezen egy kifogásomat leszámítva csak gratulálni tudok Vándorfi Lászlónak sikeres premierjéhez!

Rovat: