Az emberi szervezet anatómiailag (minden ellenkező híreszteléssel szemben) kifejezetten és elsősorban a folyamatos anyagcserére rendezkedett be (az élővilág más szereplőire is jellemzőek ezek az állítások). Tegyünk egy kísérletet arra, és vizsgáljuk meg, hogyan néznek ki ennek a rendkívül bonyolult életfolyamatnak egyes részletei.

Vegyünk egy példát: mik az epesavak?

Az emberi epesavak az epe karbonsav-jellegű szteroidjai. Az epében nem szabad állapotban találhatók, henem glicinnel (glikokólsav) és taurinnal (taurokólsav) képezett peptidszerű vegyületeik, az un. páros epesavak nátriumsója (epesavas sók) alakjában. Az ember epéjében többféle epesav található. Az emberi epében viszonylag sok kólsav, kevesebb dezoxi-klórsav és még kevesebb litokólsav és kenodezokxiklórsav van. Az epesavakat a máj termeli a koleszterin enzimes átalakításával. Biológiai rendeltetésük az, hogy a vízben nem oldódó lipidek felszívódását és hasznosítását elősegítsék. A páros epesavak nátriumsójának vizes oldata a lipideket emulgeálják, s ezzel nemcsak a felszívódás lehetőségét, hanem egyúttal a lipidekre ható enzimek aktivitását is biztosítják. Az epesavak emulgeáló hatása valószínűleg a szteroidváz és a hidroxilcsoportok térhelyzetével függ össze. Az epesavas sók lényegesebb szerepe a zsírnemű anyagok emésztésében van. Az epesavaknak és sóiknak egyik bizonyított hatása a zsírnemű anyagok emulgeálása, ami fizikailag lehetővé teszi a lipáz hatékonyabb működését, azaz a zsírok, zsírsavak és glicerinekre való bontását. A zsírsavak és a monogliceridek az epesavakkal addíciós vegyületet alkotnak kolein savak formájában.

A zsírok felszívása koleinsavak formájában történik, amelyek már a bélbolyhokban elbomlanak, és a zsírsav a glicerinnel újra zsírrá szintetizálódik. Zsírfogyasztás esetében megfigyelhető, hogy a bélbolyhokból elvezető nyirokerekben kb. 0,5-1 µm átmérőjű zsírcseppecskék találhatók. Nem megfelelő zsírfogyasztás és nem megfelelő máj- és epeműködés esetében a vérben is a zsírcseppecskék zavarokat okozhatnak, mely folyamatot lipémiának neveznek. Az epeanyaggal keveredett táplálék a bélrendszerben, a bélben található baktériumok segítségével az epesavas sóknak mintegy 10%-át lebontja. Az epesavas sók megmaradó része a vérkeringésen át visszakerül a májba, és ott újra kiválasztódik.

A patkóbélbe nem csak az epevezeték jutatja el az epesavakat, hanem a hasnyálmirigy (pancreas) is ide üríti váladékát. Az általános meghatározásokon kívül célszerű ezt a különleges – a vékonybélre hasonlító – anatómiai képletet megismerni.

A patkóbél – duodenu – nyálkahártya rajzolata egészében a vékonybélre emlékeztet, azaz rajta körkörösen haladó, meglehetősen magas nyálkahártyaredők különböztethetők meg. Speciális helyzet alakul ki a patkóbél leszálló részében, amely területen (hátul) két nagy mirigykivezetőcső, a közös epevezeték (ductus choleductus) és a ductus pancreaticus major, azaz a pancreas bevezető képlete található, mely közös, vagy legalábbis közel szomszédos nyílásnak tűnik. Ennél a bélszakasznál látható egy kb. 2–3 cm hosszúságú, erős hosszanti nyálkahártyaredő, amelybe a körkörös redők két oldalról belefutnak. A kis szemölcsszerű kiemelkedés csúcsán (papilla duodeni major) nyílik a közös epevezeték és a hasnyálmirigy beszájalása a patkóbélbe. Az anatómiai képletek eltérhetnek egymástól, mert létezik olyan képződmény, amelyeknél az esetek egy részében a két kivezetőcső a papillában lévő közös fülkeszerű mélyedésben nyílik (divertikulum duodenale vateri), más anatómiai képletek esetében a papilla csúcsán egymás mellett van a két kivezető nyílás (az epevezetéké felül) található.

Az anatómiai elrendezést követően célszerű a hasnyálmirigy által termel váladékokat is megismerni.

A hasnyálmirigy nem más, mint emésztőenzimeket termelő mirigy. A hasnyálmirigy szövettani szempontból összetett, „bogyós” jellegű mirigyállomány. Megkülönböztetünk külső és belső elválasztású képleteket, folyamatokat. A külső elválasztású rész többféle zimogént termel, számos végkamrából áll, melyek hosszúkás vagy sokszög alakú sejtekből épülnek fel. A sejtek alapi részében ergaszto-plazmát találunk, melyben az enzimfehérjék szintézise megy végbe, a mag feletti részén rendszerint számos váladéktartalmú zimogéngranulóma helyezkedik el. Az exokrin végkamrák között gazdag érhálózatú hámsejtcsoportok, szigetek fekszenek. Ezeket a szigetecskéket nevezzük Langerhans-féle szigeteknek, melyek együttesen alkotják a belső elválasztású mirigyet, mint „szigetszerv”. A szigeteket alkotó α-sejtek a glükagont, a β-sejtek pedig az inzulint termelik.

A hasnyálmirigynek számos ismert megbetegedése lehet. Az ismert pancreas megbetegedések sajátos tüneteket mutatnak (pl. besárgulás), de a legnagyobb fájdalmakat produkáló betegségek is itt fordulhatnak elő, mint pl. pancreatitis, akut pancreas nekrózis, pancreas-tályog stb. Endokrin működési zavar esetében alakulhat ki a diabetes mellitus, vagy hipoglikémia. Nem ritkák a pancreas tályogok, amelyek sorozatos gyulladása után krónikus pancreatitis is kialakulhat, de a baktériumok és a vírusok is megtámadhatják ezt az emberi szervet.

A tudomány és az élettudományok átlátva az anyagcsere-folyamatokat biztosító szerveknek sokféle megbetegedését, a hasnyálmirigy esetében összefoglalóan és részletesen is elnevezték ezeket a folyamatokat. A matabolicus szindromák részletes megismerése adhat bővebb információt pl. a cukorbetegségekről és az azokkal összefüggésben jelentkező tünet-együttesekről, mint pl. a perifériás keringést érintő neuropathia és angiopathia. A metabolikus szindrómát egyszerűen nevezhetjük genetikai, életmód és táplálkozási szokások lappangva kialakuló anyagcserezavarának. A metabolikus szindróma szűrése jól megoldható. Zavaró lehet, hogy az orvosi eredetű szűrővizsgálatok napjainkban már szinte áttekinthetetlenek, ahány betegség, ahány tünet-együttes, annyiféle szűrővizsgálat alakult ki. A metabolikus szindrómák szűrésénél alkalmazhatók a standard vérnyomásmérések (a különböző időpontokban egyszeresen mért vérnyomásértékek, amelyek sajnálatos módon általánosságban elterjedtek, még tájékoztató értékeket sem mutatnak), illetve az antropometriai mérési adatok (szomatometria) meghatározott mérési pontokon (minimum 6 adat), valamint a laborvizsgálatok, amelyek elsősorban a vércukorszintet, szérumkoleszterint, HDL-koleszterint, trigliceridet, inzulinszintet tartalmaznak, illetve a laborvizsgálatoknál glükózterhelés után 2 órával későbben ismételt vércukor meghatározás. A szerteágazó szűrővizsgálatok helyett célszerű lenne évente egy átfogó, komplex szomatológiai szűrővizsgálatot végezni a szomatodiagnosztikai elveknek megfelelően, és csak az emelkedett értékek vagy diszfunkciós működés esetében kellene másodlagos célzott vagy szakorvosi szűrővizsgálatot végezni (korábbi Palatinus írás).

A sajátos nyomkövetésünk esetében a tápanyag még csak a felső szakaszon haladt át, és máris bonyolult összefüggésekkel találtuk magunkat szembe. A részletesnek nem mondható elemzéseknél is nyilvánvalóvá vált, hogy az étkezéssel bevitt táplálék egy meghatározott biokémiai folyamatokon megy keresztül azért, hogy az ember számára hasznos energiatermeléshez elengedhetetlenül szükséges alapanyagokat állítson elő.

A következő lépés a vékonybél felső és alsó szakasza:

A vékonybél tehát a duodenumból nyílik, és közvetlenül az éhbélben (jejonum) folytatódik, amely kb. 1,5–2,5 m hosszú, folytatása a csípőbél (ileum) ami kb. 2–3 m hosszú. Ez a bélszakasz összességében tehát megközelíti a hat méter hosszúságot. A vékonybél közvetlenül a vastagbél alsó szakaszába, a vakbélbe (coecum) csatlakozik. Érdemes ismételten a vékonybél kezdeti szakaszához, a patkóbélhez (doodenum) visszatérni. Ezt azért célszerű megismételni, mert az anatómiai formátumok, képletek ismeretén túl az anyagcsere folyamatoknál a funkcionális folyamatokat szükséges elemezni és értelmezni. A patkóbél az a terület, ahol lehetőség van arra, hogy a máj, epe, valamint a hasnyálmirigy által termelt anyagok közvetlenül be tudjanak jutni a bélcsatornába, és a bejuttatott emésztőenzimek (inzulin is) megfelelő módon keveredni tudjanak a péppé őrölt és megfelelő pH szintre beállított tápanyagokkal, és ezzel képesek legyenek biokémiai folyamatokat elindítani.

A mennyiségi jellemzőket is érdemes megemlíteni. A pancreas napi közel 1 liternyi, míg az epe kb. 0,5 l nedvet juttat a patkóbélbe. A vékonybélnek ezeknek az ismeretében naponta átlagosan 9 litenyi folyadékra van szüksége. A 9 liternyi folyadék egy része a táplálékból és a bevitt (megivott) folyadékokból származik – kb. 2 liter. A fennmaradó 7 liternyi folyadék az endogén szekrétumokból származik. A folyadékok 60%-a a duodenumból, 20 %-a az ileumból szívódik vissza. Tehát a megfelelő tápanyagbontásokhoz, az emésztéshez és a felszívódáshoz összességében 9 liternyi folyadékra van szüksége az embernek. Fontos megjegyezni (bár nem tárgyalt téma), hogy a folyadék nem lehet csak tiszta (desztillált) víz. Az ivóvíznek – és minden fiziológiás folyadéknak – fontos elemei a kationok, anionok, oldott molekulák, mint pl. a metakovasav (H2SiO3).

A vékonybél ezáltal az emésztés és a felszívódás fő szerve. Itt történik a fehérjék, szénhidrátok, zsírok, nukleinsavak emésztése, az összes makromolekula építőelemeire való bontása. A vékonybél átmérője kb. 4 cm, ismerve a hosszúságát (kb. 5–6 méter), a bél belső felszíne ezáltal kb. 0,5 m². Ezt az elméleti méretet jelentős mértékben növelik meg a bélen befelé álló un. bélbolyhok. Számítások szerint a méretnövekedés 400-szoros. Elméleti számítások és mérések alapján így becsülhető, hogy az emésztést és a felszívódást szolgáló felszín összesen mintegy 200 m². A bélbolyhok anatómiája azt mutatja, hogy minden részlete a feldolgozott tápanyagok szállítására rendezkedett be. Az arteriolák, venulák és kapillárisok feladata az előállított létfontosságú biokémiai termékek szállítása, transzportja a megfelelő anatómiai régióba, szervbe, szervrendszerbe. A tápanyagok felszívódása elsősorban a vékonybélben történik. Fontos megjegyezni, hogy az elemi részecskék a kationok, mikro és makro elemek is itt kerülnek be a megfelelő ioncsatornába.

A vékonybélből a feldolgozott és számos biokémiai folyamaton átment tápanyag a vastagbélbe, közvetlenül a coecumba (vakbél) jut. A vastagbél hossza kb. 1,5 méter. A vastagbél nyálkahártyáján nincsenek bélbolyhok (mint a vékonybélen), a felszínt un. kehelysejtek alkotják, melyek nagy mennyiségű nyákot termelnek, és kevés hormontermelő endokrin sejt is található itt. Elvétve egy-egy nyiroktüsző is előfordulhat. A vastagbél több helyen – a táplálkozástól függően – egyidejűleg húzódik össze. A vastagbélben a tápanyag – az egyéntől, táplálkozástól függően – kb. 3 napig tartózkodhat. Megfelelő és optimális táplálkozás esetében ez az idő akár a felére is csökkenhet. A vékonybélből érkező anyag a vastagbélben az eredeti mennyiség 10%-ára sűrűsödik be.

A vázlatos anyagcsere-folyamatok minimális értelmezése is azt mutatja, hogy egy rendkívül összetett, egyénre szabott, kor és nem szerinti differenciákkal jellemezhető bonyolult biokémiai folyamatok zajlanak minden emberben folyamatosan és szakadatlanul.

folyt. köv.

Szacsky Mihály
szomatológus