Kutyaszív

Fel, fel, ti rabjai a Földnek…

Bulgakov Kutyaszív című kisregényének színpadi változatát láthatta, aki látni akarta november 3-án és 4-én Budapesten, a Katona József Színházban vendégeskedő Caragiale Román Nemzeti Színház vendégjátékában. Az előadást a nemzetközi hírű, fiatal orosz rendező, Jurij Kordonszkij jegyzi.

Süvít a szél, kutyahideg van. A kutya az utcán kóborol leforrázva, Preobrazsenszkij professzor hazacsalogatja, s felhizlalja. Majd emberi agyat és nemi ivarmirigyeket operál belé, s így a kutya, kinek neve Gombóc, emberré válik. Kutyaként szerették, s ő is szerette gazdáját, a hétszobás lakástulajdonos humanista professzort. Emberként hasonlítani kezd az emberi agy volt tulajdonosára, ki gyáva lumpenproletár volt. Kutyaemberként bírálja gazdája életvitelét, szokásait, összetart a házban működő proletárok csapatával. Alapjában véve Preobrajenszkij professzor világa az, amelyet a proletárbizottság és a professzor teremtménye meg akarnak szüntetni, hogy helyette saját értelmetlen, faragatlan és kaotikus világrendjüket juttassák érvényre – mindezt az igazságosságra hivatkozva. Végül a professzor ezt az immár nem kutyaszívű, hanem „a természetben létező valamennyi közül a legrohadtabb” emberszívű Gombocovot visszaoperálja kutyává, belátja, így a legjobb mindenkinek.

A regénnyel és az előadás mondanivalójával kapcsolatban is ugyanazok a kérdéseim: pozitív hős-e a professzor, vagy Gombóc. Együtt érzek-e bármelyikükkel. Gombóc kedves, barátságos, és az emberi hülyeségeket megvető kutya, visszataszítóan buta, undorító ember. Preobrazsenszkij professzor nagy tudós (tudományát a pénz szolgálatába állítja), szarik a társadalmi változásokra, megveti az egyenlőséget hirdető, tolvaj, felforgató proletárokat. Gombóc operációja után (mely sikeresnek mondható az emberteremtés szempontjából), ahelyett, hogy tanítaná, szeretettel állna hozzá, kezdettől megveti alantas, kulturálatlan teremtményét. Nem csoda, ha más választása nem lévén Gombóc ellene fordul. Még apukának sem szólíthatja gazdáját, teremtőjét. Tehát a professzor fene nagy humanizmusa hibás valahol, csak azt szajkózza mindvégig, hogy elrontotta a kísérletet, hiszen a kutya az emberi agy beültetése után ugyanolyanná vált, mint az emberi agy volt tulajdonosa. A kísérlet eredményeként nem egy másikat, újat alkotott, hanem ugyanazt reprodukálta. Kudarc. Gombóc boldogan ad hálát immár ismét kutyaként, hogy milyen jó helyre lelt, szerető gazdája oldalán. Nos, nos… nem tudok tehát azonosulni egyik hőssel sem, de ez az én problémám marad. Az előadás ettől függetlenül intenzív élményt nyújt, szerves egész.

A díszlet, a jelmezek mind illeszkednek az előadáshoz, a színészek játéka is egységes, erős színpadi jelentéttel bíró, intenzív. A két főhős, Preobrazsenszkij professzor (Victor Rebengiuc) és Gombóc (Marius Manole), viszi a vállán az előadást, Manole hátborzongatóan kutyaszerű (szívettépően ugat például), állatias ember, és nagyot alakít Gombóc szerepében.

Gombóc műtétje alatt a professzor és asszisztense mellett segédek hada önti el a színpadot, s a professzor kedvenc operájának, az Aidának paródiáját láthatjuk. Egy rácson át időnként vörös zászlót gombolyítva emberek csapatával huzat húz át a lakáson, az Internacionálé dallama szűrődik be balalajkán. Az Aida és az Internacionálé dallamaiból és a szélzúgásból szerkesztődik össze az előadás zenei egésze. A szél talán az idők viharait, a kietlen kutyasorsot, szegény emberek rideg életkörülményeit, az utcai hideget jelképezi.

Fények tekintetében meghatározóak a gömblámpák, a kerek ablak, melyet diák kivetítésére is alkalmaznak. Ezek az oszlopon álló lámpák az utca állandó jelenlétét érzékeltetik a professzor lakásában, aki nem tudja kizárni mindennapjaiból más emberek problémáit, a változásokat. A valóság így lassan beszüremkedik életébe, és rémálommá változik. Gombóc ugatásakor egy-egy lámpa lejjebb ereszkedik, majd visszamászik, talán a telihold tekint le kegyesen ilyenkor a neki udvarló kutyára. Az előadás végén a színpadon kivilágított gömbök (lámpa, ablak, kör alakú rés a falon, a földön…) sarló alakú holdat formáznak. Ezek az önálló fények az éj sötétjében amellett, hogy elég esztétikusak és a karácsonyt, a telet hívják elő bennem, talán az új társadalmi rend létrejöttét jelzik, az egészből csonka lesz, a terror, a diktatúra lassan győzedelmeskedik. Hiába mondja Preobrazsenszkij professzor hűséges asszisztensének, Bormenthalnak, hogy: „Terrorral semmit sem lehet elérni egy élőlénynél, bármilyen fokán is álljon a fejlődésnek. Ezt mindig is mondtam, mondom most is, és fogom is mondani. Ezek hiába gondolják azt, hogy a terror segít rajtunk. Nem, kérem, nem segít, bármilyen terror legyen is az: fehér, vörös vagy akár barna! A terror teljesen megbénítja az idegrendszert.”

Orosz regény, orosz rendező, román színészek, román nyelven, magyar felirattal. Ki nézi meg ezt? A szakma („muszáj elmenni, mer’ mondta a tanár” színműsök, fáradt arcú, unatkozó kritikusok, színészek, akik talán még ismerik is román kollégáikat, rendezők, kik kíváncsiak a másra…), akik mindig ugyanazok, tíz éve is őket láttuk és láthatjuk még jó negyvenig a porondon. Jöttek még román anyanyelvűek, nyilván nekik nagyobb élmény imígyen nézni az előadást, jöttek magyar anyanyelvűek, akik meg gondolták, hogy no, bizony ez hej, de jó lesz! Az előadás végén pedig hosszan tapsoltak a nézők a produkciónak. Közben arra gondoltam, hiába minden uszítás, a magyar mégis szereti a románt, és ami jó, az jó. Annak örülni kell és éltetni. Nos, aki látta, látta…

Rovat: