A próba pudingja

- avagy nemhivatalos tudósítás egy elő-előadásról -

Kis helytörténeti eszmefuttatással kell kezdenem jelen írásomat, amely egyébként a Petőfi Színház idei évadjának második bemutatójáról, a Rómeó és Júliáról szól majd. A tisztesség kedvéért ugyanis tisztáznunk kell néhány körülményt, hogy ne sérüljenek kritikai hozzáállásunk objektívnak szánt szempontjai.

Tudvalevő, hogy a színházakban szokás nyilvános főpróbát tartani, ami afféle „mínuszegyedik” előadás, megelőzi a hivatalos premiert, és így a próbafolyamat része, ugyanakkor drasztikus változtatásokra az előadás kapcsán ezután már ritkán kerül sor (erre igazából idő sem szokott maradni). Hosszú évek folyamán egy olyan (természetesen megkérdőjelezhető) hagyomány alakult kiVeszprémben, amelynek következményeképpen ez a nyilvános főpróba egybemosódott a sajtóbemutató intézményével, vagyis a helyi médiumok kihegyezett tollú kritikusai erre az előadásra kaptak tiszteletjegyet, illetve ez alapján írták le észrevételeiket.

Ennek a megoldásnak két gyakorlati haszna volt a Petőfi Színház szempontjából: egyrészt viszonylag gyorsan jelentek meg a kritikák a helyi média nem éppen villámsebes tempójukról híres kulturális rovataiban; másrészt nem kellett a premier értékes férőhelyeit az egyébként bizonnyal nagyra becsült újságírók elhelyezésére fecsérelni (ez már csak azért is fokozottan igaz, mivel magára valamit adó színház nem ültet akárhová kritikust). Az eljárás hátránya, hogy az újságok valójában egy próba alapján tudósítják a nézőket, ugyanakkor az is igaz, hogy minden előadás egyedi, soha nem kapjuk kétszer ugyanazt, és ilyen szempontból végső soron szinte mindegy, hogy éppen melyikről ír az ember…

Azért tartottam fontosnak mindezt leírni ehelyt, mivel Kőváry Katalin rendezőnő többször és több formában is jelezte, nem tartja szerencsésnek, hogy a csütörtöki előadásról írunk, ahogy azt is hangsúlyozta, hogy jelen esetben számos változást eszközöltek a készítők az előadásban a főpróbához képest. Ezért most külön hangsúlyoznám, hogy a kedves olvasó (a darab reménybeli nézője) most egy egyszeri és megismételhetetlen produkciónak, a Rómeó és Júlia főpróbájának kritikáját olvashatja, és ne lepődjön meg, ha a színházban nem pont ugyanazt látja majd, mint amiről beszámolok! Ugyanakkor azt is leszögezném egyúttal, hogy természetesen a magam részéről nem zárkózom el új hagyományok megteremtésétől, és a továbbiakban szívesen látogatom majd a premiereket, amennyiben erre a Színház vezetése lehetőséget biztosít.

Ilyen hosszú bevezetést talán még sosem írtam színikritikához – no, nem baj, vegyük úgy, hogy ez volt az írás pozitív része! Merthogy ez a főpróba bizony nem az az előadás volt, ami sok jóval kecsegtetne a produkció további „életútja” kapcsán… A Rómeó és Júlia történetét szerencsére mindenki ismeri, helyenként még a szöveg is megy, ha valaki elég buzgó volt középiskolás korában, így a közönségnek legalább az események figyelemmel követése nem okoz gondot, ha már szinte minden más igen.

Kezdjük talán a színészekkel! Ónodi Gábor nagyon jó volt, legalább egy mulatságos mellékszereplő a helyére került. Milyen kár, hogy ő a színlapon „a többi szerepben” kategóriában szerepel! Rómeó szerepében Szanitter Dávidot köszönthettük, akit biztos ismernünk kellene valahonnan, ha már fiatal külsősként ilyen kulcspozícióba jutott, de Rómeóként nem lopta be magát a szívünkbe. Igaz, hogy messze nem ő játszott a legpocsékabban, de gyakran hadart, és a Júliával való találkozása előtti részekben egyszerűen nem értettem, milyen koncepciót akar megvalósítani. Mintha egyszerre akart volna az éretlen, szentimentális természetű főhős és annak paródiája lenni. Szerintem a szamurájszerű frizurája is röhejes volt, de a női nézők között végzett nem reprezentatív felmérés szerint jól nézett ki Rómeó…

Ugyanez (már a külcsíny tekintetében) a Júliát alakító Dobra Máriáról is elmondható. Ugyanakkor ő még kevésbé volt képes elhitetni velünk azt, hogy egy 14 éves lány, aki éppen rátalált élete szerelmére, és ebben a szerelemben asszonnyá érik, aki bármit feláldozna férjéért. Az összetett szerepből csak a jólábú 14 éves lányt tudta Dobra Mária megformálni, ami enyhén szólva hiteltelenné tette a felemelően tragikus szerelmi történetet.

Sajnos jellemzően a „kisebb” szerepeket játszó színészek teljesítménye sem volt kifogástalan. Még leginkább Módri Györgyi (Capuletné) és Nyirkó István (Capulet) tetszett, akiknek majdnem mindig el tudtam hinni, amit mondtak. A dajkát megformáló Németh Judit egyszerű gondolkodású, tenyeres-talpas asszonyság helyett nagyvilági dámaként tündökölt, ezért alakítása néhol ellentétbe került szövegével. Gula Péter szimpatikus Mercutio lehetett volna, de nagyon halkan beszélt, így elég volt egy nézőnek a torkát köszörülnie, hogy semmit ne lehessen érteni a szövegéből. Az extravagancia kifejezetten jól állt a szerephez, de értelmetlennek tartom a színész haját olyan vörösre festeni, ami a színpadi világításban nem tud érvényesülni – akkor már lehetett volna piros vagy neonzöld… Máté P. Gábornak Benvolio túl szürke szerepnek bizonyult, és nem is bontakozott ki egyénisége ebben a szerepkörben.

Szalma Tamás (Escalus herceg) értelmetlenül patetikus és keserű volt már akkor is, amikor még csak mérgesnek kellett volna lennie. Benczédi Sándornak (Lőrinc barát) sem tudtuk elhinni, hogy ő a fiatal szerelmespár legfőbb érzelmi támogatója, leginkább csak elmesélte a szerepét. Tóth Loon elég visszataszítóan szikár volt Páris grófként, de hogy miért hozta magával Lulu nevű kutyáját két jelenetben, arra nem kaptunk igazi választ. Ez persze inkább a rendezői koncepció hiányossága: ha már megjelenik egy kutya a színen, szeretnénk tudni, miért van ott azon kívül, hogy Módri Györgyi vakargathassa a fülét.

Az bizonyos, hogy a főpróbára nem állt össze a darab. Az még a jobbik verzió egyébként, ha azt feltételezem, hogy a színészek azt csináltak a karakterükkel, amit akartak, mert ha ezt Kőváry Katalin irányította így, akkor nagyon nem értem, mit gondol a Rómeó és Júliáról. A finoman szólva hullámzó színészi teljesítményeken túl is teljesen esetlegesnek tűnt a rendezőnek a drámához való viszonya. A Shakespeare-darabok túl hosszúak egy mai előadáshoz, így szokás megvágni a szövegüket, de hogy ebben az esetben mi volt az elképzelés ebben a munkafolyamatban, az rejtély. Megmaradt néhány jelenet, melyek gyakorlatilag üresjáratnak bizonyultak (pl. Rómeó és a patikárius dialógusa), másokat meg a színészek tehetetlensége csapott agyon (Ónodi Gábor „vicces” jelenete a zenészekkel). A reneszánsz színház esetében nem meglepőek a tragédiákban is felbukkanó bohózati jelenetek, de ahhoz bizony a mellékszerepekben is kiváló színészekre van szükség, hogy ezek a mai színpadon is megállják a helyüket…

A másik oldalon Lőrinc barát összegző monológját, ami a mai néző számára valóban időpocsékolásnak tűnik, nevetséges olyan módon megvágni, hogy végül értelmetlen legyen a szöveg – még akkor is, ha a kihagyást egy (mellesleg szintén a darab hangulatától idegen) technikai megoldással igyekszik a rendező érzékeltetni. De az igazi mélypont a főpróbán minden kétséget kizáróan az előadás befejezése volt, amikor minden addigi zenei hangulatelemre rácáfolva felcsendül a Zeffirelli-film elhíresült betétdala, és a patetikus záróképtől olyan érzésünk lesz, mint amikor vendégségbe hívnak bennünket, és a háziasszony a szemünk előtt önti nyakon a kissé odaégett, de még mindig nagyjából sültcsirkének látszó főfogást rózsaszínű cukorsziruppal…

Legalább a díszlet megint szép volt, és arról nem Mira János díszlettervező tehet, hogy mivel a színpadi mozgások jelentős része a magasban történik, ezzel a hagyományosan csúcspontnak számító erkélyjelenetek teljes mértékben elveszítik a vizuális nyomatékukat…

Lehet, hogy egyszer a jövőben össze fogok tudni gyűjteni annyi erőt, hogy ismét megnézzem ezt a Rómeó és Júliát, de azt nagyon remélem, hogy addigra gyökeres változtatások történnek a főpróbán megvalósuló verzióhoz képest, különben nagyon fogok szenvedni! Persze a fenti írás után valószínűleg sokan éppen ezt kívánják nekem…

Rovat: