Mosonyi Alíz szeretnék lenni…

Avagy volt egyszer egy Mari nevű szekrény

Kabátok, sapkák, sálak, zoknik és kesztyűk helyett hercegek és tűzoltók, öregurak és boszorkák, sárkányok és egerek. Ez a Mari nevű szekrény. A Kabóca Bábszínház Szekrénymesék című előadása igazi, őszi depresszió elleni támadás.

Mosonyi Alíz neve nem hagy kétséget afelől, hogy nem fogok csalódni a szekrény lakóiban. Az ő könyveiben olyan rém izgalmas alakok élnek, mint Kovács úr a budapesti tolvaj, aki cakk-pakk ellopja az Operaházat, hogy az énekesek csak neki énekeljenek; vagy a Hüje Rádai nevű falfirka, aki lemászik a falról. Sok-sok olyan figura, akikben összekeveredik az a sok furcsaság, amit magunk körül látunk, és az a sok furcsaság, amit a mesékből ismerünk. Olyan látásmód ez, mint a gyereké, akinek minden mese. Mese lehet a boltba menés, az esti fürdés, a fogmosás, a szomszéd bácsi, és mese lehet a szekrény. Mosonyi Alíz olyan remek bábelőadások szövegeit írta, mint a Stúdió K Csipkerózsikája és Hamupipőkéje, és olyan grandiózus opuszok is fűződnek a nevéhez, mint a Frásznéni és az Almaszósz, amit Halász Judit előadásában ismer az ég-világon mindenki. Az alapanyaggal tehát nem lehet bajunk.

A színpadon a Szekrény, Mari. Zárt ajtók és fiókok. Tudjuk, ha kinyílik, akkor belenézhetünk egy világba, ami titokzatos és új lesz. Az előadásra várva eszembe jutott gyerekkori emlékem, mikor egy nálam idősebb, vicces kedvű rokongyerek nagyanyámnál bemászott a szekrénybe, és elváltoztatott hangon onnan beszélt nekem, a kiskölöknek, mint a szekrény szelleme. Halálosan izgultam akkor, és most is a nézőtéren, hogy milyen fazonok élnek a Kabóca Bábszínház szekrényében.

Dienes Andrea, Simon Annamária és Futó Ákos Pirisi Ákos zenéjének segítségével nyitják meg a nézők előtt ezt az alternatív világot, melyben a Hétfejű Sárkány ugyan nagyon hasonlít anyu retiküljeire, de végül is kétséget kizáróan a Hétfejű az, aki telefonon tartja a kapcsolatot a fejei között. A színészek vezetik a nézőt fiókról fiókra, s közben köztük is kialakul valamiféle viszony, ami önmagukban is izgalmassá teszi ezeket a feketeruhás narrátorokat. Az is nagyon rendben van, ahogy a gyerekekkel kommunikálnak – nem nagyon, csak éppen annyira, amennyire a helyzet megkívánja. A gyerekek ugyanis elég hamar felveszik a fura mese fonalát és logikáját, és a nézőtérről kezdik találgatni, vajon ki lakhat a következő polcon.

Sok lakónak nincs elmesélhető története. A Boszorkány egyszerűen csak ott lakik, és tulajdonképpen annyi történik vele, hogy lopja a mesélőktől a pogácsát. A Detektívek csak nyomoznak a szekrényben, azaz rémesen titokzatosan és detektívesen viselkednek polcról polcra. Ők valamitől önmagukban is érdekesek, anélkül, hogy olyan kalandokba keverednének, mint az öregúr, aki újra és újra telefonál a tűzoltóknak, pedig nincs is tűz, vagy a Birsképű Herceg, aki még Párizsba is elutazik, hogy megtalálja a királylányt, akitől szerelmeslevelet kapott, közben az ott lakik a szomszédban. De a szekrénynek vannak kanyaroktól mentes történetei is: a harcos ifjú a háborgó tengeren utazva egy szigetre ér, ahol – mindenféle kec-mec nélkül – párjára lel. Nem klasszikus mesék ezek tehát, hanem a fantázia játékai. Játék a körülöttünk lévő dolgokkal, mindennel, ami a kezünk ügyébe kerül.

A látvány izgalmas. Fel sem merülhet a kérdés, miért került a Szekrénymesék bábszínpadra, és miért éppen tárgyanimáció formájában. Mosonyi Alíz vidám meséinek logikája úgy kapcsolja a valóst a meseivel, ahogy egy hajóskapitány születik a vállfán lógó nagykabátból. A rendező Székely Andrea és a tervező Krizbai Judit munkája nyomán táskából, kabátból, gombból lesznek a mesehősök.

A Mari nevű szekrénybe egy fura szemüvegen keresztül nézünk, és furának látjuk azt a világot, ami sokszor már annyira unalmas.

Rovat: