Történt valami?

Oliver! A Pannon Várszínházban

Twist Oliver története musicalben! Hiper-szuper-mega érzelemsokkra várok, sugárzó gyerekarcokra, csengőhangú kórusra a színpadon, síró anyukákra és hüppögő bakfisokra a nézőtéren. Érzelmes történet, dalok és gyerekek – minden adott egy kiadós nézőtéri meghatódásra. Mégsem kotorásztam a zsebkendőm után.

A legfőbb kérdés, ami az Oliver! óta motoszkál bennem, az, hogy mi történt ezzel a kisfiúval, Oliverrel az előadásban? Nem tudok rá válaszolni, mert bár értem a helyzeteket, amelyekbe a fiú került, mégsem láttam a színpadon őket. A veszprémi Oliveren nem látszik a Dickens-regény, az Oliver-filmek és a musical-előadások kapcsán mindig emlegetett „testi és lelki szenvedés”. Nagy barna szemeivel nézi, mi történik körülötte, állítják ide, vonszolják oda a színpadon, ám ő mindvégig passzív alak marad. Oliver – bár címszereplő – nem főszereplő.

Talán ez magyarázható lenne gyerekségével, azzal, hogy nem saját akaratából kerül nehéz élethelyzetekbe: árvaházba, temetői gyerekmunkára, rablóbandába, új családba. Ezek a helyzetek azonban kellően durvák ahhoz, hogy emberformáló erővel bírjanak, hassanak a gyerekre, reakcióra késztessék. Oliver azonban ugyanúgy kerül ki minden jelenetből, ahogy belekerült. Ugyanolyan arccal és ugyanazzal a passzivitással megy a következőbe, ezért aztán nincs tétje a jeleneteknek. Úgy érzem, mintha Oliver csak egy szép díszletelem lenne a színpadi sürgés-forgásban.

Mindennek pedig két okát látom. Az egyik dramaturgiai probléma, a másik színészi vagy színészvezetési.

Nézzük az elsőt! A veszprémi változatban sokszor megalapozatlanok a helyzetek, a történések következetlenek. A „Ki hozza vissza Olivert?” kérdésre – például – a rablóbandában egyértelműen Nancy-re esik a választás, mert csak ő az, akiben Oliver megbízik. Állítólag legalábbis. Mert ennek a rendkívül bizalmas viszonynak semmiféle előzménye nem jelent meg a színpadon korábban. Igaz, volt egy dal, amit négyen énekeltek, de ez talán nem elegendő támpont a nézőnek, hogy mély és bensőséges kapcsolatot tételezzen fel a négyesfogat két szereplője közt. Azt vagy el kellett volna játszani, vagy – ha már történni nem történik – legalább elhangozhatott volna valami erre utaló szöveg – jobb híján.

Vannak hasonló hibák a történetvezetésben Oliver családjának vonalán is. A második felvonás első jelenetében Oliver beteg. Ugyan fogalmunk sincs mitől, de egye fene, legyen beteg. Viszont a nagyapjával való találkozás csupán elmesélve van egy későbbi jelenetben, és nem eljátszva a színpadon, ezért minden feszültség, amit egy rongyos kis rabló és az unokáját régen elveszített gazdag öregúr találkozásából eredhet, elvész.

Sokszor vagyok kénytelen csupán elhinni, amit mondanak, mert a dolgok nem történnek meg a színpadon. Pedig a színház az „itt és most”-ról szól, nem az öt perccel ezelőtt megmagyarázásáról.

A történet zökkenői mellett a szituációk kibontatlansága is gyengévé teszi a történetet, ami vagy a színész hibája, vagy a szerep elemzésének hiányából fakad. Manírból sok van, pontos és emberszerű karakterből kevés.

Az egyik kivétel Egyed Brigitta, akiről talán mondhatjuk azt, hogy a Pannon Várszínház egyik sztárja. A közönség már bejövetelekor összesúg, hogy „Ez az, ez tök jó lesz.” Várják és szeretik ők, én meg kíváncsi vagyok, mit hoz ki Dörzsölt alakjából. Hozzá illő szerep. Dörzsölt kölykös és durva, de azért jó társ. Ám hogy jelleme hogyan alakul a darab során, nála sem követhető biztosan. Szerepének íve kicsit megtörik Oliver elfogása után. Akkor csalódnunk kell az addig szimpatikus fickóban, hiszen mi Olivernek szurkolunk a nézőtéren, a darab végén azonban kicsit sincs vele bajunk, és – kollektív nézőtéri amnéziában szenvedve – újra feltétlenül szeretjük, amiért visszahozta a szajrét Faginnak, és amiért „olyan jól adja elő magát”.

A másik üdítő jelenség Koscsisák András, aki új arc a Pannon Várszínházban. Ha ő a színpadon volt, biztos játékával megnyugtatott. Éreztem, hogy színész van a színpadon. Az általa játszott Fagin alakja jobban ki is bomlik, mint a többieké. Izgalmas figura, aminek kapcsán el lehet gondolkodni, jó-e vagy rossz ez az ember? Kellően emberi – sőt emberséges – figura ahhoz, hogy szeretni lehessen, ám kellően romlott is ahhoz, hogy kételkedjünk érzéseinkben. Bár az egész előadást jellemző, erősen karikírozó játékmód néhol Koscsisák Andrást is jellemezte, nála nem ment el a ripacskodás felé.

Mert az Oliverben jó néhány színész, a „Hány óra van?”-t is úgy mondja, mintha egy romantika korabeli népszínműben kérdezné meg a hóhértól, miért ily rövid az élet. Többet érdemelne talán a szöveg értelmének tolmácsolása az üres színpadiasságnál. A szereplők sokszor olyannyira illusztrálnak, hogy néha a nevetés környékezett a széles gesztusokkal jelzett „nagyrőkönyök” láttán. Talán túlzás is egy öregúrnak páros lábbal felugrani, ha azt mondja, „jaj”; a Koldusasszony megszólalásakor pedig egy egészen egyszerű, ám őszinte kérdés járt a fejemben: miért nem mondja rendesen?

Hogy miért is nézünk musicalt? A szép dalokért, a látványos képekért és az érzelmes történetekért. Nagy énekesi truvájokról most nem adhatok hírt, de az énekeket elénekelték. Az egyszerre mozgó és éneklő gyereksereg viszont rendkívül hatásos. Ha egyenesen a nézőtér felé trappol, és felénk nyújtja kezét, akkor pedig egyszerűen ellenállhatatlan elem. A nyitó és zárójelenet egészen pofásra is sikerült, mondhatni a musical erős érzéki hatásra törekvő mivoltának megfelelően. „Csak” az eleje meg a vége közti rész esett szét kissé.

Rovat: