Este, este…

Koltai Lajos új filmje

Az Este (Evening) nem fantáziadús cím, de legalább többértelmű, mondhatni szimbóóólikus, nagyot akart markolni a filmmel a rendező, Koltai Lajos, aki a Sorstalanság óta megint sántikált valamiben.

Az Este Ann Grant Lord (Vanessa Redgrave) estéje, mikor is halálos ágyán felidéződik benne egy régi nyár, barátnője esküvője, és hogy hogyan szalasztotta el akkor – 1953-ban – élete nagy szerelmét, Harris Ardent. A múltbeli emlékezéssel párhuzamosan bepillanthatunk két mai nő, Ann két lánya sorsába, és szembesülhetünk az örök problémával: család és/vagy karrier, avagy hogyan alakítsuk helyesen életünket. Ann fő kérdése múltjával kapcsolatban az, hogy követett-e el hibát, mikor mégsem maradt Haris-szel; kérdése önmagához, hogy életútja végén lehet-e egy konkrét okot megjelölni a kisiklás kezdeteként… Nina (Toni Colette) kétségbeesetten próbálja kideríteni, milyen lényeges dolgot titkolt el előlük édesanyja egész életében, kicsoda Harris, valóban van-e az ember életében NAGY SZERELEM, mert akkor ő még nem találta meg. Mikor megkérdezni Lilát (aki halálos ágyán meglátogatja hajdani legjobb barátnőjét), az idős nő (Meryl Streep) azt válaszolja: Kicsoda Harris? Senki, egy fiú, pont olyan fontos, mint az összes többi.

Az Este az életről akar szólni úgy általánosságban, s végső következtetése (egy haldokló asszony emlékeit átvizsgálva), hogy talán az elhibázottnak látszó élet a teljes, hogy nincs rossz döntés, hogy minden úgy jó, ahogy alakul, beteljesülve vagy teljesületlenül, élve vagy halva. Ezt érti meg anyja sorsát kutatva Nina, s eközben szíve alatt hordott gyermekét is elfogadja, és társát, Lucöt elkezdi partnerként kezelni: felnő.

Sokat akar markolni a film, forgatókönyvírói Susan Minot (az eredeti regény szerzője) és Michael Cunningham, ám ami Cunninghamnek sikerült az Órákban, az nem sikerül jelen filmnél: felszínes a tanulság, olcsó és egyszerű a történet kifutása, kevéssé motiváltak a karakterek döntései. Magamban azt a mondanivalót szűrtem le belőle, hogy nem baj, ha kapcsolataid a férfiakkal kudarcosak voltak, nagy szerelmed önhibádból elvesztetted, karriered nem sikerült, de született két gyermeked, és ez mindenért kárpótol. (És ők ismét kudarcos, keserves életet fognak élni, hiszen az élet nem habostorta…)

Női film, de az az érzésem, hogy talán túl sok nőt, női sorsot próbált belezsúfolni a filmbe Koltai. Nem tudom, mit rendezett ezen a filmen, mert úgy tűnik, a színészek viszik a vállukon azt. A férfi színészek jellegtelenek, súlytalanok női partnereikhez képest, a „nagy szerelem”, Harris (Patrick Wilson) játéka kimerül abban, hogy emlékeztet Paul Newmanre. Buddy (Hugh Dancy) elég jól adja a fiatal, érzékeny alkoholistát, és még Luc is – kinek nevét nem sikerült megtudnom azóta sem, mert mellék-mellékszereplőként nem közlik – szimpatikus figura, emberi vonásokkal. A nők közül mindenki jó, de az, hogy ekkora sztárgárda ennyi odaadással dolgozott egy ekkora giccses semmin, nem biztos, hogy művészet. Meryl Streep kiemelkedően jó az idős Lilát megformáló epizódszerepében, annyi bölcsességet, élettapasztalatot képes közölni két grimasszal, hogy le a kalappal. Toni Colette (Nina) – ha el tudunk tekinteni arcának furcsaságától – nagyon hitelesen hozza szerepét, megható és felkavaró a játéka.

Minden értéke – színészi játék, közölni akarás, női sors nehézségének hirdetése – ellenére kegyetlenül giccsesre sikeredett a film. Ház a tengerparton, tengermorajlás, csillagválasztás magunknak (Petőfit most nem idéznék), kunyhó az erdőben, vitorláshajó=halálos ágy metafora, lepkekergetés mint hallucináció, gömb bizbaszok cikáznak a levegőben a hajdani boldogság illusztrálására…

Kicsit olyan ez a film, mint a Kosztolányi Egy szegény kisgyermek panaszai kötetének verseiben megszólaló én: gyermeki, butuska, ártatlan, együgyű, de szeretetre méltó. Már aki szereti a vontatott, lassúdad alkotásokat… „Este, este… Árnyak ingnak, és bezárjuk ajtainkat, figyelünk a kósza neszre, egy vonatfütty messze-messze. És a csend jő.”

Rovat: