Csendet kérünk!

Kiáltvány a veszprémi egyetemisták ellen

Eredetileg „köcsög egyetemisták” címmel szerettem volna megjelentetni ezt a cikket, de aztán a szerkesztők zsigeri dühöm megzabolázására és intelligens okfejtésre kértek. Nehéz azonban nyugalmasan érvelni, amikor néhányan hetek óta az agyammal kísérleteznek.

Nem tudom, országméretű jelenséggel van-e dolgunk, de majdnem biztosnak érzem, hogy a Veszprémi Egyetem diákjainak többsége nem fog csatlakozni az emberi faj toleráns, értelmes szekciójához. Mondom mindezt részben azért, mert magam is dolgoztam az intézményben, és elképesztően lapos szellemi kondíciókkal szembesültem. Ahogy mondani szokás, tisztelet a kivételnek, hiszen szerencsére tanulnak itt kiváló emberek, de az őszi tanév kezdete óta mégis hajlamos vagyok kiejteni szájamon azt a kifejezést, amit eredetileg ezen az írás címének szántam.

Néhány hete ugyanis reggeltől estig dübörög felettem a plafon, mert néhány egyetemista legnívósabb szórakozása, hogy bestiális hangerővel bömbölteti a legprimitívebb technót. Az elmúlt években is meggyűlt már a bajom lakásbérlő diákokkal, több esetben még a rendőrség kihívásától sem riadtam vissza, hiszen hiába kopogtam éjszaka az ajtajukon, végül már pimaszul rám sem hederítettek. Az is előfordult, hogy a főbérlővel konzultáltam, aki persze megígérte, hogy segít nekem a probléma orvoslásában, de sajnos ez sem vezetett eredményre. A legjobb megoldásnak még a hatóság bizonyult, mert a zsaruk mindig gondolkodás nélkül kijöttek a helyszínre és figyelmeztették őket, hogy legyenek csendben.

Nem a zenével van a baj, diákként zúztam eleget magam is kemény rockzenét és progresszív technót vegyesen. Csakhogy mindig azon a decibelen, amely senkit sem zavart a környezetemben. Ha pedig igazi hangerőre vágytam, feltettem fülemre a fejhallgatót vagy elporoszkáltam a legközelebbi diszkóba. A mi házunkban azonban néhány diák déltől éjfélig gátlástalanul tornáztatja a mélynyomót, amitől tulajdonképpen lassan már semmilyen tevékenységet nem tudunk végezni. Én magam gyakran késő éjszaka szoktam fejhallgatóval filmeket bámulni vagy operákat hallgatni, de még így is hallom, hogy zeng a ház, ez pedig jócskán akadályoz a műélvezetben, nem beszélve, hogy olvasni és aludni sem tudok, családommal egyetemben.

Természetesen először idén is a polgári módszerrel próbálkoztam. Felmentem az emeletre, becsengettem és megkértem őket, hogy halkítsák le az „elment Lidi néni a vásárba” című technotizált lakodalmas szemetet, ám az ismeretlen pápaszemes egyetemista olyan bárgyú arccal nézett rám, mintha legalábbis maláj nyelven szóltam volna. Másodjára rövid filozófiai leckét rögtönöztem a szabadság fogalmáról, amely ugye egészen addig terjed, ameddig nem zavarjuk mások szabadságát, és ezt egy fiatal diák, ha máshonnan nem is, legalább a tanáraitól biztosan hallotta. A helyzet azonban változatlan, sőt, egyre súlyosabb, a hangfalaktól néha már délután kettőkor sem értjük egymás beszédét a szobában. A dübörgés azóta sem szűnt meg, sőt erősödött, és nemsokára valószínűleg ismét ki fogom hívni a rendőrséget, ők legalább ráijesztenek az efféle társaságra, s ha végleg nem, pár hétre megszabadulunk a hangzavartól.

Mindez nem minden. A szemközti ház diákjai például vasárnap estétől kezdik meg visításukat nyitott ablaknál éjszakánként, de olyan hangerővel, hogy az egész utca az üvöltésüktől hangos. Egyik éjszaka konyhai cigarettázás közben kihallgattam a beszédüket, semmilyen nehézséget nem okozott a kétszáz méter légvonalnyi távolság ellenére, s olyan diskurzussal találkoztam, amilyet még a legelvetemültebb agyhalott analfabétáról sem feltételeznék. Azon, hogy ilyen szellemi színvonallal rendelkező figurák tanulhatnak a városunk által oly nagy becsben tartott egyetemen, már meg sem lepődtem, ám az már sokkal inkább zavart, hogy csukott ablaknál, bedugaszolt fülekkel is azt kellett hallgatnom éjjel háromig, hányszor kúrtak meg egy tinicsajt múlt hétvégén a Mythos nevezetű klubban.

Az már csak ráadás, hogy tapasztalatom szerint a távolról érkező egyetemisták már a papa által vásárolt autóval érkeznek városunkba, és pofátlanul elfoglalják azt a parkolót, ahová esténként, lévén állandó őslakók, mi magunk akarunk leparkolni. Ha pedig néhányuknak nem jut hely, akkor felkaptatnak kocsijukkal a járdaszegélyre, amitől aztán reggelente lehetetlen kitolatni a parkolóból. S ha még nem elég a zajból: általában késő éjszaka érkeznek meg ittasan a szórakozásból saját autóval, ilyenkor aztán elkezdődik az ajtócsapkodás, kollektív üvöltözés a lépcsőház bejáratánál, s ha nem volt elég a föntről dühöngő gagyitechnó meg a szomszédos épületből kapott ordenáré dózis, még egy hajnali aszfaltorgiával és részeg dzsemborival is számolhatunk.

Mindezt nem egy impotenciával küzdő, absztinens, zsémbes öregúr írta, hanem egy olyan fiatalember, aki maga is tudja, milyen jó a zene, mennyire finom a punci, és milyen ízletes a minőségi bor, illetve mennyire fontos tevékenység akár hajnalig beszélgetni barátainkkal egy pohár ital mellett. Ám soha nem jutna eszembe, hogy mindezt a környezetemben lakók rovására folytassam. Talán azért, mert nekem még valaki megtanította, hogy ne zavarjak másokat a pihenésben, és talán mert nekem még diákként Lidi néni technója helyett minimum Pink Floyd szólt a magnómban.

Rovat: